"Az igazság megismeréséhez radikálisan hozzátartozik az a felfedezés is,
hogy a valóság titokszerű."
(Karl Rahner)
- Mégis mi a baj velem? - kérdeztem elkeseredetten a tükörképemtől. Persze nem adott választ, amit igazán értékeltem. Végig pillantottam az arcomon. A bőröm sápadt volt, a szemeim alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek, amik arra emlékeztettek, hogy az utóbbi napokban alig aludtam valamit. Sóhajtva feladtam az egészet és inkább gyorsan lezuhanyoztam. Élveztem ahogy a forró víz végig folyik a testemen és elképzeltem, ahogy az összes problémám távozik a lefolyón keresztül. Egy emlék jelent meg a fejemben egy napos délutánról még évekkel ezelőttről. Nyolc éves lehettem. Apával elmentünk a közeli tóhoz, ami azóta már magánterület. Egész nap csak bohóckodtunk, kirándultunk és fürödtünk. A nap végén leültünk a tó szélére és csöndben néztük az égen a napot, amint az lassan eltűnik a hegyek mögött. A tökéletes nap ellenére visszatért a rosszkedvem és ezt apa is megérezte.
- Tudod, Nixie, amikor az én öcsém született, én is úgy éreztem magamat, mint te - lopva rápillantottam - igazságtalannak tartottam, hogy engem meg se kérdeztek róla. De aztán a bátyám elmesélte, hogy ő nagyon várta már a születésemet. Azt mondta, hogy unalmas volt egykének lenni.
- Én szeretek egyke lenni - szóltam közbe felháborodottan. - Ha majd megszületik, állandóan sírni fog és minden időtöket elveszi majd - inkább elfordítottam a fejemet. - Anya idejét máris leköti, pedig még meg se született.
- Megértem, hogy most így érzel - apa hangja nyugodt volt. - De tudnod kell, hogy nem számít, hogy hány testvéred lesz, hogy hány éves leszel vagy, hogy merre élsz majd, én mindig ott leszek neked. Rendben? - nézett rám. Én rá se pillantva bólintottam. Akkor nem tűnt nagy cuccnak egy ilyen ígéret, de most legszívesebb rohantam volna hozzá, elmesélve minden gondomat. Viszont azt is tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem hinne nekem, amiért nem hibáztatnám.
Elzártam a vizet és kiléptem a zuhanyzóból a vizes kőre. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert a lábam megcsúszott a nedves földön és elvesztve az egyensúlyomat, a földre zuhantam. Halkan átkozódva felkeltem és megszemléltem a könyökömet, ahol egy véres vágás húzódott. Nem volt mély, de tudtam, hogy nyoma fog maradni. Ezen kívül, másnapra egy szép folt lesz a fenekem. Na szép.
Gyorsan felkaptam magamra a pizsamámat és úgy döntöttem lezárom magamban ezt az egész napot. Gyorsan még behúztam a függönyt, miközben egy pillantást vetettem a szomszéd házra, ahol még égett a villany. Inkább nem akartam belegondolni, hogy Brad vajon mit csinál. Bemásztam az ágyamba és leoltottam a villanyt, de egyszerűen nem bírtam elaludni. Furcsa érzésem volt, mintha valami hiányzott volna, csak nem tudtam rájönni, hogy mi az. Még körülbelül háromszor fordultam át a másik oldalamra, amikor hirtelen bevillant valami. Gyorsan felültem és felkapcsoltam a lámpát. A könyökömre nézve, nem láttam semmit. A vágásnak nyoma sem volt.
Mondanom sem kell, hogy egész este nem aludtam. Reggelre a szemem alatti sötét karikák még sötétebbek lettek és én még nyúzottabbnak éreztem magamat, mint előző nap. A kávé sem segített rajtam, pedig az általában beválik. Zombiként sétáltam ki a felhajtóra, ahova Kiara épp beparkolt. Ő természetesen csodásan festett, mint mindig. Bevágódtam mellé és egyáltalán nem örültem neki, amikor elővette a táskájából a bőrkötéses könyvet.
- Kérlek, mondd, hogy nem ezzel akarod indítani a napot - mondtam nyafogva. Elegem volt már az egészből. Kiara azonban izgatottnak tűnt.
- Semmi kedvem elszúrni a csodás hangulatod, de úgy gondolom, ezt tudnod kell - lassan beszívtam a levegőt, barátnőm pedig folytatta. - Otthon kutattam még egy kicsit. Minden lehetséges helyen utána néztem a neveknek és nem mindegyikről találtam információt, főleg nem olyat, ami hasznos lett volna. - felvontam a szemöldököm.
- Nem értem, hogy erről miért kéne tudnom. - Kiarát nem érdekelte a mogorva hangulatom, inkább egyre izgatottabb lett.
- Mivel nem találtam semmit, ezért reggel korán keltem és bementem anyámhoz a kórházba. - Kiara anyja a kórházban dolgozik orvosként, sokszor egész este. A tegnap este is egy ilyen alkalom volt. - Sikerült egy számítógéphez hozzáférnem és letudtam ellenőrizni pár nevet - pislogás nélkül meredtem rá.
- Hogy mit csináltál? - Kiara belelapozott a könyvbe, egészen a névsorig és a kezembe nyomta. Pár név mellett dátum szerepelt.
- Jól hallottad. Nem volt időm mindenkit megnézni, de ennyi épp elég volt, hogy biztos legyek abban, amit egyébként már sejtettem.
- Ami mi is volna? - jellemző. Amikor a legnagyobb szükségem lenne egy kis normális dologra az életemben, a legjobb barátnőm nyomozóst játszik és betör a kórház szuper titkos adataiba.
- Azt írta az egyik feljegyzésben, hogy a kísérlet első sikeres alanya 1997. január 1-én született, egy óra egy perckor - Kiarának még a szeme is csillogott az izgalomtól. - Utána néztem és ezek az emberek mind 1997-ben születtek, csak másik hónapban.
- Kiara, én nem... - kezdtem volna bele.
- Nézd csak meg őt például - mutatott egy névre. Brenda Crusader. A neve mellett egy dátum volt látható, Kiara írásával. 1997. március 3. Három óra három perc. Egy másik névre tévedt a tekintetem. Alaric Ramsay. 1997. szeptember 9. Kilenc óra kilenc perc. - Látod? Ez a minta még egy csomó embernél kijön - nézett rám és láttam valamit megcsillanni a szemében. Tudtam mire gondol. Nem is kellett belenéznem a füzetbe, mégis megtettem. A nevemre tévedt a tekintetem és az ujjaim akaratlanul is görcsösebben tartották a könyvet. Natasha Begum. 1997. december 12. Tizenkét óra tizenkét perc.
Egész idő alatt csöndben ültünk egymás mellett. Én próbáltam feldolgozni mindazt, amire Kiara rájött, bár még abban sem voltunk biztosak, hogy mi is az pontosan. Az iskola előtt leparkolva egyikünk se mozdult. Még volt tíz perc becsöngőig, nem siettünk sehova. Végül megköszörültem a torkomat.
- Nem értek valamit - valójában nem csak egy dolgot nem értettem. - Ha minden hónaphoz egy név tartozik, akkor miért tizenöt név van? - elképesztő, hogy a sok dolog közül pont ezt kérdeztem. Kiara rám nézett.
- Ezen én is elgondolkoztam, de nézd - vette ki a kezemből a könyvet, amit egész úton szorongattam. - Ennek a négy embernek ugyanaz a vezetékneve. Szerintem ikrek - megnéztem a neveket. Léa Delacroix, Axel Delacroix, Damien Delacroix, Théo Delacroix.
- Jól gondolom, hogy franciák? - mosolyodtam el.
- Bizony - vigyorodott el barátnőm is. - Nem volt időm megnézni, de, ha jól számolom, ők a júliusiak. - végig néztem a neveket és a dátumokat mellettük. Brenda Crusader, a márciusi lány, harmadik volt a listán, míg én a decemberi születésemmel, utolsó. - Az viszont nagyon érdekelne, hogy hogyan kerültek bele a könyvbe mind a négyen, amikor az ikrek, főleg a négyes ikrek, nem ugyanabban a percben születnek. - bár ez számomra is kérdés volt, nem igazán foglalkoztam vele. Brad nevére tévedt a tekintetem, ami még mindig az én nevem fölött volt. Ezek szerint novemberi. Ami azt jelenti, hogy ebben a hónapban lesz a szülinapja. - Nem csak, hogy lesz, - gondoltam - hanem éppen ma van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése