4. rész

"Majd jött a sóhaj mély, heves foka,
Lopták mohón egymás tekintetét,
Kigyúlt az arc, bár semmi indoka."

(George Gordon Noel Byron)

Egész vasárnap otthon ültem a szobámban és tanultam. Amikor végeztem a tanulással olvastam, majd néztem egy filmet. Csak azért hagytam el a szobámat, hogy egyek. A tükröket látványosan kerültem és az ablakon se voltam hajlandó kinézni. A költöztető autó már elment, így csöndben lehettem, egyedül, a gondolataimmal. A barna naplót a szekrényem mélyére rejtettem és a közelébe sem mentem. Nem akartam tovább olvasni, hiszen az a pár oldal is épp eléggé kiborított.
Kiara csak egyszer hívott, akkor is a beszélgetését ecsetelte, ami tegnap este történt Tobyval. Megkérdezte, hogy hova tűntem, amikor úgy volt, hogy együtt megyünk haza.
- Fáradt voltam - válaszoltam. Ez igaz volt. Kimerültem és nem bírtam ott maradni. A tükrös dolgot inkább nem említettem, féltem, a végén még hülyének nézne. De legbelül tudtam, hogy nem ezért nem mondtam el neki. Ha elmesélem a történtetek, foglalkozni kéne vele, megoldani a problémát. De én nem akartam ezt. Túl akartam lépni az őrültségen, mert kitöltötte minden ébren lévő percemet. Könnyebb volt úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Hétfő reggel kedvtelenül indultam a fürdőszobába rendbe szedni magamat. Bármennyire is voltam fáradt, tudtam, hogy jót fog tenni az iskola. El vonja majd a figyelmemet. Gyorsan felöltöztem és már le is rohantam a lépcsőn, anélkül, hogy a tükörbe néztem volna. Szokás szerint mindenki már reggelizett és beszélgetett. Bia valami énekesről áradozott, míg apám úgy tett mintha figyelne. Anyám az asztal túl végén ült. Vörös haja kontyba volt fogva, ruhája tökéletesre volt vasalva. Ilyen az én anyám.
Váltottunk pár szót, de nem sok kedvem volt beszélgetni. Nem szeretek hazudni a szüleimnek, de egyáltalán nem akartam elmesélni, hogy mi történik mostanában velem. Valószínűleg elkezdenének aggodalmaskodni, az meg senkinek sem jó. A suliba gyalog tettem meg az utat, mert hétfő reggel Kiarának emelt biosza van nulladik órában. Sokszor felhozta már, hogy meg kéne tanulnom vezetni, de én sokkal jobban érzem magam utasként, mint sofőrként.
A sulihoz érve egy csomó ismerős arcot láttam és máris jobban éreztem magam. - Nagy levegő és minden rendben lesz - mondogattam magamnak. Csakhogy semmi sem volt rendben.

A matek terembe lépve elfoglaltam a helyemet az utolsó sorban. Általában elöl szoktam ülni, de a matek, kémia és fizika órákon inkább elbújtam. Szörnyen hülye vagyok ezekből a tárgyakból és egyáltalán nem érdekelnek. Az irodalom és a történelem viszont sokkal közelebb állnak hozzám.
A teremben még csak hárman voltunk, de lassan a többi diák is elkezdett beszállingózni. Már mindenki megérkezett, amikor a tanárral együtt, egy újabb diák lépett be. Azt hittem, hogy azon nyomban leszédülök a székről. Ezt. Nem. Hiszem. El. Nem kerülhetne másik osztályba? Nem lehetne magántanuló? Nem szűnne meg létezni? Körülnéztem a teremben és rá kellett jönnöm, hogy csak két üres hely van. Az egyik történetesen pont mellettem. Behunytam a szemem és magamban imádkoztam, hogy ne mellém üljön. Már azt hittem, hogy megúsztam, amikor megéreztem, hogy valaki leült a jobb oldalamra. Mielőtt bármit mondhattam vagy csinálhattam volna, rám nézett és újra elővette a fél oldalas mosolyát.
- Remélem nem fogsz egész órán bámulni, mert az elég kényelmetlen lenne - szólalt meg a brit akcentusával. Dühösen meredtem rá.
- Egy kicsit el vagy szállva magadtól, nem? - válaszoltam és büszke voltam magamra, mert nem érződött a hangomon, hogy a pulzusom az egekben volt. A szemében vidámság csillant, ami felhívta a figyelmemet arra a kis apróságra, ami legutoljára olyan furcsának tűnt. A szemszíne barna volt, de egy kis vörös is keveredett benne. Bár lehet, hogy csak képzeltem, mert a következő pillanatban már nyoma sem volt.
- Nem tehetek róla. Egyszerűen szeretnek rám nézni az emberek - vigyorgott pofátlanul, nekem pedig tátva maradt a szám.
- Ne menjünk át egy nagyobb terembe? Mert ez úgy tűnik túl kicsi az egódnak - forgattam meg a szemeimet és csak remélni tudtam, hogy az arcomon nem tükröződik semmiféle érzelem. A srác elmosolyodott, közelebb hajolt és halkan megszólalt, amitől kirázott a hideg és libabőrös lettem.
- Nem tudom. Te szeretnéd, ha átmennénk egy másik terembe? - a hangja mély volt és a lehelete csiklandozta az arcomat. Közelebbről menta illata volt és szemében megpillantottam a vöröset, ami aztán rögtön el is tűnt. A kérdésére nem bírtam egy szót se kinyögni és éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat, majd a nyakamat. Gyorsan elkaptam a fejemet és zavartam néztem körbe. Mindenki minket nézett. Kifújtam a levegőt és hátradőltem a széken, mintha mi se történt volna. Mr. Peterson megköszörülte a torkát.
- Bemutatom az új osztálytársatokat, Brad Cartert. Mr. Carter egészen Manchesterből jött, hogy nálunk fejezze be a tanulmányait. Remélem mind kedvesen fogadjátok - nézett végig rajtunk, majd visszafordult a táblához. Szóval Bradnek hívják. Brad Carter. Ismerősnek tűnt a név, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert elvonta a figyelmemet, hogy szinte lyukat égetett az arcomba a tekintetével. Dühösen fordultam felé.
- Abba hagynád a bámulást? - súgtam oda neki. Látszólag nem érdekelte, hogy mennyire felidegesített, inkább még jobban vigyorgott.
- Nem hallottad még, hogy a szomszédokat meg szokás bámulni? - tette fel a kérdést, mire én még jobban elvörösödtem. Ezt megkaptam.
Az óra végén amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a táskámat és kisiettem a teremből. Beszélnem kellett Kiarával azonnal. A kémia laborhoz rohantam, ahol rögtön félrerántottam a barátnőmet.
- Nixie, te futottál? Tiszta vörös a fejed - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Nem...fogod...el...hinni - kapkodtam a levegőt. - Itt van...az...iskolában és...
- Na jó én így nem értek semmit. Ki van itt? - kifújtam a levegőt.
- Itt van. Az iskolában.
- Mégis ki? - értetlenül meredt rám.
- Hát ő. A szomszéd srác. Az ijesztő. - vártam két másodpercet amíg leesik neki, hogy mit mondtam. Amikor felfogta a dolgokat rám meredt.
- Itt van? Az ijesztő-fegyvert hordó- fura szemű- szomszéd srác? -bólintottam. - De várj, nem értem. Hogy hívják? És mit keres itt?
- Brad Carter a neve és Manchesterből jött. Fogalmam sincs, hogy miért, de állítólag év végéig itt marad - kezdett elfogni a pánik. - És Kiara. Mellém ült matekon - már a sírás határán voltam. Meglepetésemre Kiara elröhögte magát.
- Ez jellemző rád. - csúnyán néztem rá - Jó, jó. Nem akkora tragédia ez. Majd megnézem magamnak ezt a gyereket. Fogadjunk, hogy csak eltúlzod a dolgot - már épp válaszolni akartam, amikor a válla fölött megpillantottam azt a személyt, akit egyáltalán nem akartam. Magas termetével kitűnt a tömegből, sötét haja és magabiztos járása egyáltalán nem illett bele a környezetébe. Kiara megláthatta az arcomat, mert megfordult és Bradre nézett. Egy percig csak bámulta, mint mindenki. Nem úgy tűnt mintha ez őt zavarná, nyugodtan sétált és elhaladva mellettünk rám mosolygott. De nem úgy, mint ahogy az a könyvekben meg van írva. Nem. A könyvekben a főszereplők egy kedves mosolyt kapnak és vágyakozó tekintet. Én egy gúnyos vigyort kaptam és leereszkedő pillantást.
- Nixie - mondta Kiara még mindig Brad felé fordulva, pedig ő már rég elkanyarodott a folyosón. - Ezt megszívtad. - szívemből beszélt.