8. rész

 Legjobban úgy ismerhetünk meg valakit, ha egyenesen a szemébe nézünk.

- Keresel valakit? - szótlanul néztem Brad-re, aki felvont szemöldökkel állt előttem. Tanácstalanul Kiarát kerestem a tekintetemmel, de a tömeg miatt nem láttam sehol.
- Én csak erre jártam... - kezdtem bele a magyarázkodásba, de nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán hallotta a hangos zenétől. Miért kell nekem állandóan kínos helyzetekbe kerülnöm? Mielőtt bármit válaszolhatott volna, barátnőm végre előkerült, de amint meglátta, hogy ki áll előttem, megtorpant. - De már megyünk is - léptem Kiara irányába két lépést, de Brad megragadta a karom. Az arcára pillantva döbbenten állapítottam meg, hogy nem dühös, inkább úgy nézett ki, mintha szórakoztatná valami. Közelebb hajolt hozzám, egészen közel, annyira, hogy leheletét az arcomon éreztem. Nem tudtam megmozdulni, teljesen lefagytam.
- Soha többé ne kövessetek, értve vagyok? - suttogta a fülembe. A vérem felforrt, ahogy rájöttem, hogy miről beszél. Kirázott a hideg, a szívem sebesen dörömbölt a mellkasomban. Hátra tántorodtam és megragadva Kiara karját, húzni kezdtem a kijárat felé. Még egyszer hátra pillantottam. Brad továbbra is ott állt, keze ökölbe szorítva lógott mellette, tekintete viszont az enyémbe fúródott. A vörös villanás a szemében most ismerősként köszöntött és legnagyobb rémületemre, egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.

Brad

Szótlanul néztem a két lány távolodó alakját, egészen addig, amíg a táncoló tömeg el nem nyelte őket. Nixie tekintete még mindig égetett, kék szemét még mindig láttam magam előtt. Soha nem láttam még ilyen kék szempárt és minden alkalommal elámulok, akárhányszor rám néz. Ezért éreztem magam olyan rohadtul szarul, mert most félelmet láttam bennük és tudtam, hogy én okoztam ezt. Lehunytam a szemem és kifújtam a levegőt. Ökölbe szorított kezeimet kiengedtem és próbáltam megnyugodni. 

- Haver, minden rendben? - tette a kezét a vállamra Théo. Ránéztem és elmosolyodtam. Ezüstös haján villogtak a fények, szemei engem fürkésztek.

- Miért ne lenne? - Théo a szemét forgatta. 

- Mert úgy nézel ki, mint akinek menstruációs görcsei vannak - elröhögtem magam. Nem sokan tudnak megnevettetni, de Théo mindig eléri, hogy jobban érezzem magam. Csecsemő korunk óta ismerjük egymást, de ez nem nagy ügy. Mi mind a tizennégyen csecsemő korunk óta ismerjük egymást. Théo-val viszont mindig megtaláltuk a közös hangot, annak ellenére, hogy ő Párizsban, míg én Manchesterben nőttem fel.  - Kik voltak azok a lányok? - a mosolyom rögtön eltűnt.

- Nem fontos - válaszoltam. Théo kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül inkább mégsem tette. Tudta, hogy én lezártnak tekintem a témát. Hogy őszinte legyek, talán ezért lettünk olyan jóban. Vannak dolgok amikről nem szívesen beszélek és ő ezt nem firtatja. Rengeteg elcseszett dolog van az életemben, amikről inkább mélyen hallgatok. Théo pedig.. hát igen. A testvérei miatt eleget aggódik, szerintem örül annak, hogy nem kell még az én problémáimmal is foglalkoznia. - Menjünk be - mondta inkább.

A szórakozó hely végébe mentünk, ahol egy ajtó előtt egy nálam kétszer nagyobb fickó áll. Bob-nak hívták ami szerintem egy kicsit különös név egy ekkora gorillának. Bob ránk pillantott és szó nélkül odébb lépett.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk, a zene és a zaj elhalt, aminek én kifejezetten örültem. Körbe pillantva megállapítottam, hogy már majdnem mindenki megérkezett. Szokás szerint csak Diego hiányzott.

- Istenem már, hát mi tart ennyi ideig? - dühöngött Léa. Akárcsak a testvéreinek, neki is ezüstös haja és szürke szeme van. Nagyon jól néz ki és ezzel tisztában is van. Szoknyája éppen, hogy takart valamit, a fölsője pedig biztosan egy számmal kisebb volt. - Nem érek rá egész éjszaka itt szobrozni. Kint vár rám egy tucat pasi.

- Lehet róla szó, hogy ezt ne előttem hangoztasd? - mondta unottan Théo a húgának. Bár mind a négyen - Théo, Léa, Axel és Damien - egy idősek, Théo a legérettebb és éppen ezért ő aggódik a legtöbbet. A másik két testvére csak röhögött.

- Hagyjad már. Csak szórakozik - mondta Ric, aki időközben ellökte magát a faltól és közelebb jött hozzánk - Követni kéne a példáját. - vigyorgott tovább. - Nem igaz, Brad? - felvontam a szemöldököm.

- Te már csak tudod.

- Hé, Brad! - kiáltotta Mason, a sarokból. Brenda ült mellette, vagy inkább rajta, aki hosszú barna,  haját csavargatta. - Milyen érzés végre utol érni minket? - a többiek röhögtek, én viszont csak a szememet forgattam. Ezt a poént minden évben elsütik, hiszen én vagyok a legfiatalabb közülünk. Mondjuk soha nem éreztem annak magamat. Ha a dolgok intézéséről volt szó, mindig Mason és én csináltunk mindent. Őszintén, mi voltunk a legerősebbek, leggyorsabbak, vagy ahogy Dan mondaná, a legeredményesebb alanyok. Na szép. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Diego lépett be rajta. A halvány fényben sötét bőre még sötétebbnek tűnt, fekete haja és szeme viszont villogott a vidámságtól. Mint általában.

- Mi van emberek! - kiáltotta lelkesen és nem nagyon foglalkozott vele, hogy mindenki más unja az életét. Oda lépett mellém - Brad, amigo! Milyen érzés felnőttnek lenni? - megráztam a fejem. Diego néha olyan, mintha egy külön világból jött volna. Állandóan pörög és ontja magából a baromságot. És persze nem érdekli, hogy rajta kívül senki nem beszél spanyolul. 

- Nagyszerű - feleltem, de nem volt időm mást mondani, mert a szoba falán lévő TV-n megjelent Dan feje. 

- Látom, mind megérkeztetek, szóval nem is húzom az időt. - nézett végig rajtunk. Én karba tett kézzel támasztottam a falat, Théo és Diego pedig a két oldalamon ácsorogtak. Idegesség futott át rajtam, akárhányszor Dan mondani akart valamit. Ő volt az, aki mindent és mindenkit a kezében tartott és ezért muszáj volt jól viselkedni. Rajtam kívül, mindenki más is feszült figyelemmel bámulta a képernyőt. - Azért hívtalak ma össze titeket, mert a következő két hétben távol leszek, éppen ezért most osztom ki az összes feladatot. - Jó. Ez egyáltalán nem szokatlan dolog. Elsorolta a megbízásokat, amiket teljesítenünk kell a napokban. Én csak egyet kaptam, aminek külön örültem. Általában nekem kell a legtöbbet dolgoznom. Amikor a végére ért, elmosolyodott. - Mára végeztünk. - szótlanul elindultunk az ajtó felé, amikor Dan utánam szólt. - Brad, te maradj még - vonakodva bár, de engedelmeskedtem. Kifele menet elkaptam Théo pillantását, ami ugyanolyan értetlen volt, mint amilyen én voltam. Persze ezt nem mutattam ki.
Miután mindenki elhagyta a termet, a képernyőre szegeztem a tekintetem. 
- Szóval, Brad - kezdte - nem akarlak sokáig feltartani, hiszen születésnapod van - mondta tettetett kedvességgel. Biccentettem, ő pedig folytatta. - Van egy feladatom a számodra. 
- Meglepő - morogtam, de nem elég halkan. Mindenesetre zavartalanul mondta tovább.
- Meg kell figyelned egy személyt. - miközben ezt mondta, valamit keresett a papírjai között.
- Szóval kémkedjek utána? Ez nem illegális? - kérdeztem unottan. Persze erre nem vártam igazából választ. Az életem kilencven százaléka illegális. Dan szárazon felnevetett.
- Én alapos megfigyelésnek nevezném. 
- Ki az?
- Egy iskolatársad - persze, így már volt értelme. Ezért kellett beiratkoznom az iskolába. Egészen eddig nem jártam iskolába, nem volt rá szükségem. Az IQ-m születésem óta jóval magasabb, mint a többi emberé és a memóriám is sokkal jobb. Természetesen azért én is foglalkoztam valamit a tanulással, a szüleim ragaszkodtak hozzá. Elfacsarodott a szívem, ahogy a családomra gondoltam. Már vagy öt hónapja nem láttam se a szüleimet, se a húgaimat. 
- Szóval kémkedjek egy iskola társam után. Szép.
- Mint mondtam, csak alaposan megfigyeled. 
- És mit is figyelek rajta olyan alaposan?
- Mindent. Kik a barátai, mit eszik, mit csinál szabadidejében. És minden héten beszámolsz róla. Világos? - bólintottam. Előre rossz érzésem volt. - Rendben. - elővett egy papírt és a kamerába tolta. A képen egy lány volt és amint a felismertem, nagyot nyeltem. Igyekeztem elfojtani a dühömet. 
- Ez ki? - tettem fel a felesleges kérdést. Kék szemei még a fényképen is világítottak. Dan eszelősen mosolygott.
- Az új legjobb barátod. 

7.rész

"Fellángolunk majd, mint a neon fények"

Ha az ember összeszeretne futni valakivel, legyen az egy barát, a fiú a szomszédból vagy egy híresség, nagy valószínűséggel a büdös életben nem látja, esetleg majd jóval később. Na, de viszont. Megesik az is, hogy elkerülnénk az embereket, és Istenemre, én tényleg mindent megpróbáltam. A lehető legkevesebb ideig tartózkodtam a folyosón, csakis akkor amikor az egyik teremből a másikig mentem és közben pár pillanatra megálltam a szekrényemnél. Minden alkalommal mániákusan kapkodtam a fejem, a szemeim egyik emberről ugrottak a másikra, de közben próbáltam takargatni az arcomat. Valószínűleg úgy néztem ki, mint aki most szabadult a dili házból vagy, mint aki menekül valaki elől. És hát azt tettem. A francba is. Mi bajom van nekem? A válasz nagyon egyszerű. Brad Carter az én bajom. Az ő tökéletes mosolya. Az illata. A kibírhatatlan viselkedése. Az, hogy eddig csak bunkózott velem, és mégis, mintha ezt mind elfelejteném, ha a szemébe nézek. Ó, azok a szemek! Rémisztőek és veszélyt sugallnak, de ugyanakkor, mintha egy másik világba lenne egy titkos kapu.
Csak tudnám, hogy miért agyalok ezen. Sóhajtva becsuktam a szekrényem ajtaját és az órámra pillantottam. Már csak egy órám volt. Ha sikerül azt is túlélnem, a nap többi része gyerek játék lesz.
Gondoltam én.

A suliból kiérve nagy levegőt vettem. Jól van. Túléltem a napot. Otthon veszek szépen egy fürdőt és utána talán filmet nézek, esetleg olvasok... A nagy tervezgetésben nem figyeltem, hogy merre megyek és egyenesen belesétáltam valakibe, aki emiatt átkozódni kezdett.
- Ne... - kezdtem a barna szempárba nézve - haragudj. - ez ugye csak egy vicc. Brad elvigyorodott amikor rájött, hogy ki az a szerencsétlen aki majdnem fellökte.
- Most már nem csak bámulsz, de tapizol is? Ez nem való egy hölgyhöz, Nixie. - égő vörös fejjel elkaptam a kezem a karjáról, ahova egyébként azért nyúltam, nehogy felboruljak. Fél perccel ezelőtt. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy még így, a dzsekije alatt is, lehetett érezni az izmos karját. Nagyot nyeltem.
- Mi.. én nem is.. Honnan tudod a nevemet? - égessük magunkat még jobban. Miért ne.
- Együtt járunk pár órára, ha még nem tűnt volna fel - oldalra fordította a fejét - Egyáltalán milyen név az, hogy Nixie? - ezt nem hiszem el. Komolyan nem hagyja abba a kritizálásomat? Összeszedtem magamat és úgy döntöttem, ezentúl nem fog zavarba hozni. Se megijeszteni.
- Becenév. Amihez amúgy semmi közöd sincs - Brad mosolyra húzta a száját.
- Nos, rendben. Gondoltam kedves leszek, de úgy tűnik, neked ez nem megy.
- Kedves? Ilyen az, ha kedves vagy? - remélem érezte az élt a hangomban, amivel a remegésemet próbáltam palástolni. Hiszen ő is csak egy fiú, minek idegeskedni, nem? Eddig is közel álltunk egymáshoz, de valahogy még közelebb jött hozzám. Csak pár centi választott el minket egymástól. A lélegzetem elakadt és megpróbáltam nem elkapni a tekintetem. Végig a szemébe néztem, amitől csak még jobban megijedtem. Már megint vörös volt.
- Nem akarod te azt tudni - mondta halkan. A szívem dörömbölt a mellkasomban és egyre csak azon járt az eszem, hogy ez mit akar jelenteni. Továbbra is a szemét néztem, ami még mindig vöröses volt. Pont, mint az enyém. Olyan valóságosnak tűnt, hogy abban a pillanatban, nem gondoltam magam annyira őrültnek. De persze mégis az lehettem, mert feltettem a kérdést:
- Mitől ilyen a szemed? - Brad lefagyott egy pillanatra és zavartan nézett le rám.
- Tessék? - látszott rajta, hogy nem teljesen érti, miről beszélek és hirtelen visszaakartam szívni az előbbi kérdésemet. De már kimondtam.
- A szemed. - mondtam. - Vörös. - tovább bámult rám és megesküdtem volna, hogy már vagy fél perce nem pislogott. A tekintete égetett. Hirtelen hátrébb lépett.
- Szerintem jobb, ha hazamész - erre megfordult és felpattant a motorjára.

Amikor hazaértem, senki sem volt még a házban. Felmentem a szobámba és akaratlanul is az ablakhoz léptem. Úgy tűnt, új szomszédaink se értek még haza, Brad motorját nem láttam sehol. Szóval valahova máshova ment. Nagy ügy. Valószínűleg neki is vannak barátai és velük ment el mondjuk moziba. Vagy kiscicákat áldozni. Sóhajtva a tükörhöz léptem és a saját szemembe néztem. Nem képzelődhettem ennyiszer. Ez már képtelenség. Erősen koncentráltam és elképzeltem, ahogy a szemeim vörösek lesznek. Nem lepődtem meg, hogy nem működött.
Ledőltem az ágyra és gondolkoztam. Most először, tényleg átgondoltam mindent. Az elejétől a végéig. A gondolataim Brad felé vándoroltak. Mi van, ha ő tudja a válaszokat? Ő is benne van a könyvben. Egyértelmű, hogy titkol valamit, elég csak rá nézni. Ugyanakkor lehet, hogy nem is tud semmit. Hiszen nálam van a napló, benne a nevekkel.
Újra az ablakhoz sétáltam. Szomszédom épp leparkolt a ház előtt, de nem tette be a garázsba. Ezek szerint még megy valahova. Nem is gondolkoztam, gyorsan felkaptam egy dzsekit és a telefonomat. Kiara 10 perc múlva már nálunk is volt és azt vártuk, hogy Brad végre elinduljon.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdezte barátnőm már vagy századszorra, miközben a kocsijában ültünk. - Mármint, hahó. Mi van, ha valami ijesztő környékre megy? Mi van, ha drogot árul? - nekem is eszembe jutottak ezek a dolgok, de inkább nem foglalkoztam az agyam azon részével ahol a vészriasztó villogott.
- Válaszok kellenek - ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó és Brad lépett ki rajta. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az iskolában. Kiara és én lejjebb csúsztunk az ülésben, nehogy észrevegyen minket. Amikor elindult, vártunk pár másodpercet és utána eredtünk.

Dél felé hajtottunk, Lincolnba. Pontosan tudom, hogy merre kell menni, mert minden héten többször is ellátogatunk oda, mivel ahol lakunk, nincs semmi. Ha valaki megkérdezi, hogy melyik a legunalmasabb város a világon, akkor Raymondot mondom. A szüleim sem itt éltek fiatal korukban, de valamiért ide költöztek, amit a mai napig nem értek. Lincoln azonban jó nagy város és az összes szórakozási lehetőség itt található.
Brad a központot elhagyva, a város másik végébe ment, mi pedig tovább követtük. Végül Kiara törte meg a csendet.
- Az is lehet, hogy csak bevásárol - vetette fel. Igen. Lehetséges lenne, ha nem egy szórakozó hely előtt állt volna meg. Értetlenkedve pillantottam az épületre. - Ez most komoly? Ezért jöttünk idáig?
- Gyere már, legalább nézzünk be - mondtam és kipattantam a kocsiból. A hideg levegőtől megborzongtam, de nem érződött olyan hidegnek, mint otthon, ahol nem vesz körbe minket ennyi minden. Az utcai lámpák már égtek, de még nem volt teljesen sötét. Az utcák tele voltak emberekkel és kocsikkal, mindenki sietett a dolgára. Mindenki ment haza. Kivéve minket, mert mi egy srácot követtünk egy buliba, mint valami zaklatók. Jellemző.
Az ajtón belépve két dolgot állapítottam meg. Az egyik az, hogy a hely tele volt emberekkel, akiket nem zavart a dolog, hogy nem hétvége van és másnap iskolába kell menni. A másik pedig, hogy fogalmam sincs, hogy hova tűnt Brad. A zene lüktetése a szívem dobogásával keveredett. Lila és kék neonfények tarkították a helyet, ahol az emberek táncoltak. Hirtelen túl felöltözöttnek éreztem magam és melegem is lett.
- Most mit csináljunk? - üvöltötte túl a zenét Kiara. Ez egy jó kérdés. Körülbelül öt méterrel előttünk egy srác állt. A haja majdnem fehér volt, a fények miatt ezüstösen fénylett. A szemét szürkének tippeltem, ami csak még jobban sápasztotta. Amikor viszont rám pillantott, megvillant benne egy vörös folt. Barátnőmet válaszra se méltatva elindultam a fiú felé. Hallottam, ahogy mögöttem Kiara a nevemet kiabálja, de pár lépés után a zene elnyomta a hangját. Már majdnem ott voltam, amikor egy egy mellkasnak csapódtam és ma már másodjára találtam szembe magamat a barna szempárral.
- Keresel valakit?