8. rész

 Legjobban úgy ismerhetünk meg valakit, ha egyenesen a szemébe nézünk.

- Keresel valakit? - szótlanul néztem Brad-re, aki felvont szemöldökkel állt előttem. Tanácstalanul Kiarát kerestem a tekintetemmel, de a tömeg miatt nem láttam sehol.
- Én csak erre jártam... - kezdtem bele a magyarázkodásba, de nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán hallotta a hangos zenétől. Miért kell nekem állandóan kínos helyzetekbe kerülnöm? Mielőtt bármit válaszolhatott volna, barátnőm végre előkerült, de amint meglátta, hogy ki áll előttem, megtorpant. - De már megyünk is - léptem Kiara irányába két lépést, de Brad megragadta a karom. Az arcára pillantva döbbenten állapítottam meg, hogy nem dühös, inkább úgy nézett ki, mintha szórakoztatná valami. Közelebb hajolt hozzám, egészen közel, annyira, hogy leheletét az arcomon éreztem. Nem tudtam megmozdulni, teljesen lefagytam.
- Soha többé ne kövessetek, értve vagyok? - suttogta a fülembe. A vérem felforrt, ahogy rájöttem, hogy miről beszél. Kirázott a hideg, a szívem sebesen dörömbölt a mellkasomban. Hátra tántorodtam és megragadva Kiara karját, húzni kezdtem a kijárat felé. Még egyszer hátra pillantottam. Brad továbbra is ott állt, keze ökölbe szorítva lógott mellette, tekintete viszont az enyémbe fúródott. A vörös villanás a szemében most ismerősként köszöntött és legnagyobb rémületemre, egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.

Brad

Szótlanul néztem a két lány távolodó alakját, egészen addig, amíg a táncoló tömeg el nem nyelte őket. Nixie tekintete még mindig égetett, kék szemét még mindig láttam magam előtt. Soha nem láttam még ilyen kék szempárt és minden alkalommal elámulok, akárhányszor rám néz. Ezért éreztem magam olyan rohadtul szarul, mert most félelmet láttam bennük és tudtam, hogy én okoztam ezt. Lehunytam a szemem és kifújtam a levegőt. Ökölbe szorított kezeimet kiengedtem és próbáltam megnyugodni. 

- Haver, minden rendben? - tette a kezét a vállamra Théo. Ránéztem és elmosolyodtam. Ezüstös haján villogtak a fények, szemei engem fürkésztek.

- Miért ne lenne? - Théo a szemét forgatta. 

- Mert úgy nézel ki, mint akinek menstruációs görcsei vannak - elröhögtem magam. Nem sokan tudnak megnevettetni, de Théo mindig eléri, hogy jobban érezzem magam. Csecsemő korunk óta ismerjük egymást, de ez nem nagy ügy. Mi mind a tizennégyen csecsemő korunk óta ismerjük egymást. Théo-val viszont mindig megtaláltuk a közös hangot, annak ellenére, hogy ő Párizsban, míg én Manchesterben nőttem fel.  - Kik voltak azok a lányok? - a mosolyom rögtön eltűnt.

- Nem fontos - válaszoltam. Théo kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül inkább mégsem tette. Tudta, hogy én lezártnak tekintem a témát. Hogy őszinte legyek, talán ezért lettünk olyan jóban. Vannak dolgok amikről nem szívesen beszélek és ő ezt nem firtatja. Rengeteg elcseszett dolog van az életemben, amikről inkább mélyen hallgatok. Théo pedig.. hát igen. A testvérei miatt eleget aggódik, szerintem örül annak, hogy nem kell még az én problémáimmal is foglalkoznia. - Menjünk be - mondta inkább.

A szórakozó hely végébe mentünk, ahol egy ajtó előtt egy nálam kétszer nagyobb fickó áll. Bob-nak hívták ami szerintem egy kicsit különös név egy ekkora gorillának. Bob ránk pillantott és szó nélkül odébb lépett.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk, a zene és a zaj elhalt, aminek én kifejezetten örültem. Körbe pillantva megállapítottam, hogy már majdnem mindenki megérkezett. Szokás szerint csak Diego hiányzott.

- Istenem már, hát mi tart ennyi ideig? - dühöngött Léa. Akárcsak a testvéreinek, neki is ezüstös haja és szürke szeme van. Nagyon jól néz ki és ezzel tisztában is van. Szoknyája éppen, hogy takart valamit, a fölsője pedig biztosan egy számmal kisebb volt. - Nem érek rá egész éjszaka itt szobrozni. Kint vár rám egy tucat pasi.

- Lehet róla szó, hogy ezt ne előttem hangoztasd? - mondta unottan Théo a húgának. Bár mind a négyen - Théo, Léa, Axel és Damien - egy idősek, Théo a legérettebb és éppen ezért ő aggódik a legtöbbet. A másik két testvére csak röhögött.

- Hagyjad már. Csak szórakozik - mondta Ric, aki időközben ellökte magát a faltól és közelebb jött hozzánk - Követni kéne a példáját. - vigyorgott tovább. - Nem igaz, Brad? - felvontam a szemöldököm.

- Te már csak tudod.

- Hé, Brad! - kiáltotta Mason, a sarokból. Brenda ült mellette, vagy inkább rajta, aki hosszú barna,  haját csavargatta. - Milyen érzés végre utol érni minket? - a többiek röhögtek, én viszont csak a szememet forgattam. Ezt a poént minden évben elsütik, hiszen én vagyok a legfiatalabb közülünk. Mondjuk soha nem éreztem annak magamat. Ha a dolgok intézéséről volt szó, mindig Mason és én csináltunk mindent. Őszintén, mi voltunk a legerősebbek, leggyorsabbak, vagy ahogy Dan mondaná, a legeredményesebb alanyok. Na szép. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Diego lépett be rajta. A halvány fényben sötét bőre még sötétebbnek tűnt, fekete haja és szeme viszont villogott a vidámságtól. Mint általában.

- Mi van emberek! - kiáltotta lelkesen és nem nagyon foglalkozott vele, hogy mindenki más unja az életét. Oda lépett mellém - Brad, amigo! Milyen érzés felnőttnek lenni? - megráztam a fejem. Diego néha olyan, mintha egy külön világból jött volna. Állandóan pörög és ontja magából a baromságot. És persze nem érdekli, hogy rajta kívül senki nem beszél spanyolul. 

- Nagyszerű - feleltem, de nem volt időm mást mondani, mert a szoba falán lévő TV-n megjelent Dan feje. 

- Látom, mind megérkeztetek, szóval nem is húzom az időt. - nézett végig rajtunk. Én karba tett kézzel támasztottam a falat, Théo és Diego pedig a két oldalamon ácsorogtak. Idegesség futott át rajtam, akárhányszor Dan mondani akart valamit. Ő volt az, aki mindent és mindenkit a kezében tartott és ezért muszáj volt jól viselkedni. Rajtam kívül, mindenki más is feszült figyelemmel bámulta a képernyőt. - Azért hívtalak ma össze titeket, mert a következő két hétben távol leszek, éppen ezért most osztom ki az összes feladatot. - Jó. Ez egyáltalán nem szokatlan dolog. Elsorolta a megbízásokat, amiket teljesítenünk kell a napokban. Én csak egyet kaptam, aminek külön örültem. Általában nekem kell a legtöbbet dolgoznom. Amikor a végére ért, elmosolyodott. - Mára végeztünk. - szótlanul elindultunk az ajtó felé, amikor Dan utánam szólt. - Brad, te maradj még - vonakodva bár, de engedelmeskedtem. Kifele menet elkaptam Théo pillantását, ami ugyanolyan értetlen volt, mint amilyen én voltam. Persze ezt nem mutattam ki.
Miután mindenki elhagyta a termet, a képernyőre szegeztem a tekintetem. 
- Szóval, Brad - kezdte - nem akarlak sokáig feltartani, hiszen születésnapod van - mondta tettetett kedvességgel. Biccentettem, ő pedig folytatta. - Van egy feladatom a számodra. 
- Meglepő - morogtam, de nem elég halkan. Mindenesetre zavartalanul mondta tovább.
- Meg kell figyelned egy személyt. - miközben ezt mondta, valamit keresett a papírjai között.
- Szóval kémkedjek utána? Ez nem illegális? - kérdeztem unottan. Persze erre nem vártam igazából választ. Az életem kilencven százaléka illegális. Dan szárazon felnevetett.
- Én alapos megfigyelésnek nevezném. 
- Ki az?
- Egy iskolatársad - persze, így már volt értelme. Ezért kellett beiratkoznom az iskolába. Egészen eddig nem jártam iskolába, nem volt rá szükségem. Az IQ-m születésem óta jóval magasabb, mint a többi emberé és a memóriám is sokkal jobb. Természetesen azért én is foglalkoztam valamit a tanulással, a szüleim ragaszkodtak hozzá. Elfacsarodott a szívem, ahogy a családomra gondoltam. Már vagy öt hónapja nem láttam se a szüleimet, se a húgaimat. 
- Szóval kémkedjek egy iskola társam után. Szép.
- Mint mondtam, csak alaposan megfigyeled. 
- És mit is figyelek rajta olyan alaposan?
- Mindent. Kik a barátai, mit eszik, mit csinál szabadidejében. És minden héten beszámolsz róla. Világos? - bólintottam. Előre rossz érzésem volt. - Rendben. - elővett egy papírt és a kamerába tolta. A képen egy lány volt és amint a felismertem, nagyot nyeltem. Igyekeztem elfojtani a dühömet. 
- Ez ki? - tettem fel a felesleges kérdést. Kék szemei még a fényképen is világítottak. Dan eszelősen mosolygott.
- Az új legjobb barátod.