7.rész

"Fellángolunk majd, mint a neon fények"

Ha az ember összeszeretne futni valakivel, legyen az egy barát, a fiú a szomszédból vagy egy híresség, nagy valószínűséggel a büdös életben nem látja, esetleg majd jóval később. Na, de viszont. Megesik az is, hogy elkerülnénk az embereket, és Istenemre, én tényleg mindent megpróbáltam. A lehető legkevesebb ideig tartózkodtam a folyosón, csakis akkor amikor az egyik teremből a másikig mentem és közben pár pillanatra megálltam a szekrényemnél. Minden alkalommal mániákusan kapkodtam a fejem, a szemeim egyik emberről ugrottak a másikra, de közben próbáltam takargatni az arcomat. Valószínűleg úgy néztem ki, mint aki most szabadult a dili házból vagy, mint aki menekül valaki elől. És hát azt tettem. A francba is. Mi bajom van nekem? A válasz nagyon egyszerű. Brad Carter az én bajom. Az ő tökéletes mosolya. Az illata. A kibírhatatlan viselkedése. Az, hogy eddig csak bunkózott velem, és mégis, mintha ezt mind elfelejteném, ha a szemébe nézek. Ó, azok a szemek! Rémisztőek és veszélyt sugallnak, de ugyanakkor, mintha egy másik világba lenne egy titkos kapu.
Csak tudnám, hogy miért agyalok ezen. Sóhajtva becsuktam a szekrényem ajtaját és az órámra pillantottam. Már csak egy órám volt. Ha sikerül azt is túlélnem, a nap többi része gyerek játék lesz.
Gondoltam én.

A suliból kiérve nagy levegőt vettem. Jól van. Túléltem a napot. Otthon veszek szépen egy fürdőt és utána talán filmet nézek, esetleg olvasok... A nagy tervezgetésben nem figyeltem, hogy merre megyek és egyenesen belesétáltam valakibe, aki emiatt átkozódni kezdett.
- Ne... - kezdtem a barna szempárba nézve - haragudj. - ez ugye csak egy vicc. Brad elvigyorodott amikor rájött, hogy ki az a szerencsétlen aki majdnem fellökte.
- Most már nem csak bámulsz, de tapizol is? Ez nem való egy hölgyhöz, Nixie. - égő vörös fejjel elkaptam a kezem a karjáról, ahova egyébként azért nyúltam, nehogy felboruljak. Fél perccel ezelőtt. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy még így, a dzsekije alatt is, lehetett érezni az izmos karját. Nagyot nyeltem.
- Mi.. én nem is.. Honnan tudod a nevemet? - égessük magunkat még jobban. Miért ne.
- Együtt járunk pár órára, ha még nem tűnt volna fel - oldalra fordította a fejét - Egyáltalán milyen név az, hogy Nixie? - ezt nem hiszem el. Komolyan nem hagyja abba a kritizálásomat? Összeszedtem magamat és úgy döntöttem, ezentúl nem fog zavarba hozni. Se megijeszteni.
- Becenév. Amihez amúgy semmi közöd sincs - Brad mosolyra húzta a száját.
- Nos, rendben. Gondoltam kedves leszek, de úgy tűnik, neked ez nem megy.
- Kedves? Ilyen az, ha kedves vagy? - remélem érezte az élt a hangomban, amivel a remegésemet próbáltam palástolni. Hiszen ő is csak egy fiú, minek idegeskedni, nem? Eddig is közel álltunk egymáshoz, de valahogy még közelebb jött hozzám. Csak pár centi választott el minket egymástól. A lélegzetem elakadt és megpróbáltam nem elkapni a tekintetem. Végig a szemébe néztem, amitől csak még jobban megijedtem. Már megint vörös volt.
- Nem akarod te azt tudni - mondta halkan. A szívem dörömbölt a mellkasomban és egyre csak azon járt az eszem, hogy ez mit akar jelenteni. Továbbra is a szemét néztem, ami még mindig vöröses volt. Pont, mint az enyém. Olyan valóságosnak tűnt, hogy abban a pillanatban, nem gondoltam magam annyira őrültnek. De persze mégis az lehettem, mert feltettem a kérdést:
- Mitől ilyen a szemed? - Brad lefagyott egy pillanatra és zavartan nézett le rám.
- Tessék? - látszott rajta, hogy nem teljesen érti, miről beszélek és hirtelen visszaakartam szívni az előbbi kérdésemet. De már kimondtam.
- A szemed. - mondtam. - Vörös. - tovább bámult rám és megesküdtem volna, hogy már vagy fél perce nem pislogott. A tekintete égetett. Hirtelen hátrébb lépett.
- Szerintem jobb, ha hazamész - erre megfordult és felpattant a motorjára.

Amikor hazaértem, senki sem volt még a házban. Felmentem a szobámba és akaratlanul is az ablakhoz léptem. Úgy tűnt, új szomszédaink se értek még haza, Brad motorját nem láttam sehol. Szóval valahova máshova ment. Nagy ügy. Valószínűleg neki is vannak barátai és velük ment el mondjuk moziba. Vagy kiscicákat áldozni. Sóhajtva a tükörhöz léptem és a saját szemembe néztem. Nem képzelődhettem ennyiszer. Ez már képtelenség. Erősen koncentráltam és elképzeltem, ahogy a szemeim vörösek lesznek. Nem lepődtem meg, hogy nem működött.
Ledőltem az ágyra és gondolkoztam. Most először, tényleg átgondoltam mindent. Az elejétől a végéig. A gondolataim Brad felé vándoroltak. Mi van, ha ő tudja a válaszokat? Ő is benne van a könyvben. Egyértelmű, hogy titkol valamit, elég csak rá nézni. Ugyanakkor lehet, hogy nem is tud semmit. Hiszen nálam van a napló, benne a nevekkel.
Újra az ablakhoz sétáltam. Szomszédom épp leparkolt a ház előtt, de nem tette be a garázsba. Ezek szerint még megy valahova. Nem is gondolkoztam, gyorsan felkaptam egy dzsekit és a telefonomat. Kiara 10 perc múlva már nálunk is volt és azt vártuk, hogy Brad végre elinduljon.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdezte barátnőm már vagy századszorra, miközben a kocsijában ültünk. - Mármint, hahó. Mi van, ha valami ijesztő környékre megy? Mi van, ha drogot árul? - nekem is eszembe jutottak ezek a dolgok, de inkább nem foglalkoztam az agyam azon részével ahol a vészriasztó villogott.
- Válaszok kellenek - ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó és Brad lépett ki rajta. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az iskolában. Kiara és én lejjebb csúsztunk az ülésben, nehogy észrevegyen minket. Amikor elindult, vártunk pár másodpercet és utána eredtünk.

Dél felé hajtottunk, Lincolnba. Pontosan tudom, hogy merre kell menni, mert minden héten többször is ellátogatunk oda, mivel ahol lakunk, nincs semmi. Ha valaki megkérdezi, hogy melyik a legunalmasabb város a világon, akkor Raymondot mondom. A szüleim sem itt éltek fiatal korukban, de valamiért ide költöztek, amit a mai napig nem értek. Lincoln azonban jó nagy város és az összes szórakozási lehetőség itt található.
Brad a központot elhagyva, a város másik végébe ment, mi pedig tovább követtük. Végül Kiara törte meg a csendet.
- Az is lehet, hogy csak bevásárol - vetette fel. Igen. Lehetséges lenne, ha nem egy szórakozó hely előtt állt volna meg. Értetlenkedve pillantottam az épületre. - Ez most komoly? Ezért jöttünk idáig?
- Gyere már, legalább nézzünk be - mondtam és kipattantam a kocsiból. A hideg levegőtől megborzongtam, de nem érződött olyan hidegnek, mint otthon, ahol nem vesz körbe minket ennyi minden. Az utcai lámpák már égtek, de még nem volt teljesen sötét. Az utcák tele voltak emberekkel és kocsikkal, mindenki sietett a dolgára. Mindenki ment haza. Kivéve minket, mert mi egy srácot követtünk egy buliba, mint valami zaklatók. Jellemző.
Az ajtón belépve két dolgot állapítottam meg. Az egyik az, hogy a hely tele volt emberekkel, akiket nem zavart a dolog, hogy nem hétvége van és másnap iskolába kell menni. A másik pedig, hogy fogalmam sincs, hogy hova tűnt Brad. A zene lüktetése a szívem dobogásával keveredett. Lila és kék neonfények tarkították a helyet, ahol az emberek táncoltak. Hirtelen túl felöltözöttnek éreztem magam és melegem is lett.
- Most mit csináljunk? - üvöltötte túl a zenét Kiara. Ez egy jó kérdés. Körülbelül öt méterrel előttünk egy srác állt. A haja majdnem fehér volt, a fények miatt ezüstösen fénylett. A szemét szürkének tippeltem, ami csak még jobban sápasztotta. Amikor viszont rám pillantott, megvillant benne egy vörös folt. Barátnőmet válaszra se méltatva elindultam a fiú felé. Hallottam, ahogy mögöttem Kiara a nevemet kiabálja, de pár lépés után a zene elnyomta a hangját. Már majdnem ott voltam, amikor egy egy mellkasnak csapódtam és ma már másodjára találtam szembe magamat a barna szempárral.
- Keresel valakit?