8. rész

 Legjobban úgy ismerhetünk meg valakit, ha egyenesen a szemébe nézünk.

- Keresel valakit? - szótlanul néztem Brad-re, aki felvont szemöldökkel állt előttem. Tanácstalanul Kiarát kerestem a tekintetemmel, de a tömeg miatt nem láttam sehol.
- Én csak erre jártam... - kezdtem bele a magyarázkodásba, de nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán hallotta a hangos zenétől. Miért kell nekem állandóan kínos helyzetekbe kerülnöm? Mielőtt bármit válaszolhatott volna, barátnőm végre előkerült, de amint meglátta, hogy ki áll előttem, megtorpant. - De már megyünk is - léptem Kiara irányába két lépést, de Brad megragadta a karom. Az arcára pillantva döbbenten állapítottam meg, hogy nem dühös, inkább úgy nézett ki, mintha szórakoztatná valami. Közelebb hajolt hozzám, egészen közel, annyira, hogy leheletét az arcomon éreztem. Nem tudtam megmozdulni, teljesen lefagytam.
- Soha többé ne kövessetek, értve vagyok? - suttogta a fülembe. A vérem felforrt, ahogy rájöttem, hogy miről beszél. Kirázott a hideg, a szívem sebesen dörömbölt a mellkasomban. Hátra tántorodtam és megragadva Kiara karját, húzni kezdtem a kijárat felé. Még egyszer hátra pillantottam. Brad továbbra is ott állt, keze ökölbe szorítva lógott mellette, tekintete viszont az enyémbe fúródott. A vörös villanás a szemében most ismerősként köszöntött és legnagyobb rémületemre, egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.

Brad

Szótlanul néztem a két lány távolodó alakját, egészen addig, amíg a táncoló tömeg el nem nyelte őket. Nixie tekintete még mindig égetett, kék szemét még mindig láttam magam előtt. Soha nem láttam még ilyen kék szempárt és minden alkalommal elámulok, akárhányszor rám néz. Ezért éreztem magam olyan rohadtul szarul, mert most félelmet láttam bennük és tudtam, hogy én okoztam ezt. Lehunytam a szemem és kifújtam a levegőt. Ökölbe szorított kezeimet kiengedtem és próbáltam megnyugodni. 

- Haver, minden rendben? - tette a kezét a vállamra Théo. Ránéztem és elmosolyodtam. Ezüstös haján villogtak a fények, szemei engem fürkésztek.

- Miért ne lenne? - Théo a szemét forgatta. 

- Mert úgy nézel ki, mint akinek menstruációs görcsei vannak - elröhögtem magam. Nem sokan tudnak megnevettetni, de Théo mindig eléri, hogy jobban érezzem magam. Csecsemő korunk óta ismerjük egymást, de ez nem nagy ügy. Mi mind a tizennégyen csecsemő korunk óta ismerjük egymást. Théo-val viszont mindig megtaláltuk a közös hangot, annak ellenére, hogy ő Párizsban, míg én Manchesterben nőttem fel.  - Kik voltak azok a lányok? - a mosolyom rögtön eltűnt.

- Nem fontos - válaszoltam. Théo kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül inkább mégsem tette. Tudta, hogy én lezártnak tekintem a témát. Hogy őszinte legyek, talán ezért lettünk olyan jóban. Vannak dolgok amikről nem szívesen beszélek és ő ezt nem firtatja. Rengeteg elcseszett dolog van az életemben, amikről inkább mélyen hallgatok. Théo pedig.. hát igen. A testvérei miatt eleget aggódik, szerintem örül annak, hogy nem kell még az én problémáimmal is foglalkoznia. - Menjünk be - mondta inkább.

A szórakozó hely végébe mentünk, ahol egy ajtó előtt egy nálam kétszer nagyobb fickó áll. Bob-nak hívták ami szerintem egy kicsit különös név egy ekkora gorillának. Bob ránk pillantott és szó nélkül odébb lépett.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttünk, a zene és a zaj elhalt, aminek én kifejezetten örültem. Körbe pillantva megállapítottam, hogy már majdnem mindenki megérkezett. Szokás szerint csak Diego hiányzott.

- Istenem már, hát mi tart ennyi ideig? - dühöngött Léa. Akárcsak a testvéreinek, neki is ezüstös haja és szürke szeme van. Nagyon jól néz ki és ezzel tisztában is van. Szoknyája éppen, hogy takart valamit, a fölsője pedig biztosan egy számmal kisebb volt. - Nem érek rá egész éjszaka itt szobrozni. Kint vár rám egy tucat pasi.

- Lehet róla szó, hogy ezt ne előttem hangoztasd? - mondta unottan Théo a húgának. Bár mind a négyen - Théo, Léa, Axel és Damien - egy idősek, Théo a legérettebb és éppen ezért ő aggódik a legtöbbet. A másik két testvére csak röhögött.

- Hagyjad már. Csak szórakozik - mondta Ric, aki időközben ellökte magát a faltól és közelebb jött hozzánk - Követni kéne a példáját. - vigyorgott tovább. - Nem igaz, Brad? - felvontam a szemöldököm.

- Te már csak tudod.

- Hé, Brad! - kiáltotta Mason, a sarokból. Brenda ült mellette, vagy inkább rajta, aki hosszú barna,  haját csavargatta. - Milyen érzés végre utol érni minket? - a többiek röhögtek, én viszont csak a szememet forgattam. Ezt a poént minden évben elsütik, hiszen én vagyok a legfiatalabb közülünk. Mondjuk soha nem éreztem annak magamat. Ha a dolgok intézéséről volt szó, mindig Mason és én csináltunk mindent. Őszintén, mi voltunk a legerősebbek, leggyorsabbak, vagy ahogy Dan mondaná, a legeredményesebb alanyok. Na szép. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Diego lépett be rajta. A halvány fényben sötét bőre még sötétebbnek tűnt, fekete haja és szeme viszont villogott a vidámságtól. Mint általában.

- Mi van emberek! - kiáltotta lelkesen és nem nagyon foglalkozott vele, hogy mindenki más unja az életét. Oda lépett mellém - Brad, amigo! Milyen érzés felnőttnek lenni? - megráztam a fejem. Diego néha olyan, mintha egy külön világból jött volna. Állandóan pörög és ontja magából a baromságot. És persze nem érdekli, hogy rajta kívül senki nem beszél spanyolul. 

- Nagyszerű - feleltem, de nem volt időm mást mondani, mert a szoba falán lévő TV-n megjelent Dan feje. 

- Látom, mind megérkeztetek, szóval nem is húzom az időt. - nézett végig rajtunk. Én karba tett kézzel támasztottam a falat, Théo és Diego pedig a két oldalamon ácsorogtak. Idegesség futott át rajtam, akárhányszor Dan mondani akart valamit. Ő volt az, aki mindent és mindenkit a kezében tartott és ezért muszáj volt jól viselkedni. Rajtam kívül, mindenki más is feszült figyelemmel bámulta a képernyőt. - Azért hívtalak ma össze titeket, mert a következő két hétben távol leszek, éppen ezért most osztom ki az összes feladatot. - Jó. Ez egyáltalán nem szokatlan dolog. Elsorolta a megbízásokat, amiket teljesítenünk kell a napokban. Én csak egyet kaptam, aminek külön örültem. Általában nekem kell a legtöbbet dolgoznom. Amikor a végére ért, elmosolyodott. - Mára végeztünk. - szótlanul elindultunk az ajtó felé, amikor Dan utánam szólt. - Brad, te maradj még - vonakodva bár, de engedelmeskedtem. Kifele menet elkaptam Théo pillantását, ami ugyanolyan értetlen volt, mint amilyen én voltam. Persze ezt nem mutattam ki.
Miután mindenki elhagyta a termet, a képernyőre szegeztem a tekintetem. 
- Szóval, Brad - kezdte - nem akarlak sokáig feltartani, hiszen születésnapod van - mondta tettetett kedvességgel. Biccentettem, ő pedig folytatta. - Van egy feladatom a számodra. 
- Meglepő - morogtam, de nem elég halkan. Mindenesetre zavartalanul mondta tovább.
- Meg kell figyelned egy személyt. - miközben ezt mondta, valamit keresett a papírjai között.
- Szóval kémkedjek utána? Ez nem illegális? - kérdeztem unottan. Persze erre nem vártam igazából választ. Az életem kilencven százaléka illegális. Dan szárazon felnevetett.
- Én alapos megfigyelésnek nevezném. 
- Ki az?
- Egy iskolatársad - persze, így már volt értelme. Ezért kellett beiratkoznom az iskolába. Egészen eddig nem jártam iskolába, nem volt rá szükségem. Az IQ-m születésem óta jóval magasabb, mint a többi emberé és a memóriám is sokkal jobb. Természetesen azért én is foglalkoztam valamit a tanulással, a szüleim ragaszkodtak hozzá. Elfacsarodott a szívem, ahogy a családomra gondoltam. Már vagy öt hónapja nem láttam se a szüleimet, se a húgaimat. 
- Szóval kémkedjek egy iskola társam után. Szép.
- Mint mondtam, csak alaposan megfigyeled. 
- És mit is figyelek rajta olyan alaposan?
- Mindent. Kik a barátai, mit eszik, mit csinál szabadidejében. És minden héten beszámolsz róla. Világos? - bólintottam. Előre rossz érzésem volt. - Rendben. - elővett egy papírt és a kamerába tolta. A képen egy lány volt és amint a felismertem, nagyot nyeltem. Igyekeztem elfojtani a dühömet. 
- Ez ki? - tettem fel a felesleges kérdést. Kék szemei még a fényképen is világítottak. Dan eszelősen mosolygott.
- Az új legjobb barátod. 

7.rész

"Fellángolunk majd, mint a neon fények"

Ha az ember összeszeretne futni valakivel, legyen az egy barát, a fiú a szomszédból vagy egy híresség, nagy valószínűséggel a büdös életben nem látja, esetleg majd jóval később. Na, de viszont. Megesik az is, hogy elkerülnénk az embereket, és Istenemre, én tényleg mindent megpróbáltam. A lehető legkevesebb ideig tartózkodtam a folyosón, csakis akkor amikor az egyik teremből a másikig mentem és közben pár pillanatra megálltam a szekrényemnél. Minden alkalommal mániákusan kapkodtam a fejem, a szemeim egyik emberről ugrottak a másikra, de közben próbáltam takargatni az arcomat. Valószínűleg úgy néztem ki, mint aki most szabadult a dili házból vagy, mint aki menekül valaki elől. És hát azt tettem. A francba is. Mi bajom van nekem? A válasz nagyon egyszerű. Brad Carter az én bajom. Az ő tökéletes mosolya. Az illata. A kibírhatatlan viselkedése. Az, hogy eddig csak bunkózott velem, és mégis, mintha ezt mind elfelejteném, ha a szemébe nézek. Ó, azok a szemek! Rémisztőek és veszélyt sugallnak, de ugyanakkor, mintha egy másik világba lenne egy titkos kapu.
Csak tudnám, hogy miért agyalok ezen. Sóhajtva becsuktam a szekrényem ajtaját és az órámra pillantottam. Már csak egy órám volt. Ha sikerül azt is túlélnem, a nap többi része gyerek játék lesz.
Gondoltam én.

A suliból kiérve nagy levegőt vettem. Jól van. Túléltem a napot. Otthon veszek szépen egy fürdőt és utána talán filmet nézek, esetleg olvasok... A nagy tervezgetésben nem figyeltem, hogy merre megyek és egyenesen belesétáltam valakibe, aki emiatt átkozódni kezdett.
- Ne... - kezdtem a barna szempárba nézve - haragudj. - ez ugye csak egy vicc. Brad elvigyorodott amikor rájött, hogy ki az a szerencsétlen aki majdnem fellökte.
- Most már nem csak bámulsz, de tapizol is? Ez nem való egy hölgyhöz, Nixie. - égő vörös fejjel elkaptam a kezem a karjáról, ahova egyébként azért nyúltam, nehogy felboruljak. Fél perccel ezelőtt. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy még így, a dzsekije alatt is, lehetett érezni az izmos karját. Nagyot nyeltem.
- Mi.. én nem is.. Honnan tudod a nevemet? - égessük magunkat még jobban. Miért ne.
- Együtt járunk pár órára, ha még nem tűnt volna fel - oldalra fordította a fejét - Egyáltalán milyen név az, hogy Nixie? - ezt nem hiszem el. Komolyan nem hagyja abba a kritizálásomat? Összeszedtem magamat és úgy döntöttem, ezentúl nem fog zavarba hozni. Se megijeszteni.
- Becenév. Amihez amúgy semmi közöd sincs - Brad mosolyra húzta a száját.
- Nos, rendben. Gondoltam kedves leszek, de úgy tűnik, neked ez nem megy.
- Kedves? Ilyen az, ha kedves vagy? - remélem érezte az élt a hangomban, amivel a remegésemet próbáltam palástolni. Hiszen ő is csak egy fiú, minek idegeskedni, nem? Eddig is közel álltunk egymáshoz, de valahogy még közelebb jött hozzám. Csak pár centi választott el minket egymástól. A lélegzetem elakadt és megpróbáltam nem elkapni a tekintetem. Végig a szemébe néztem, amitől csak még jobban megijedtem. Már megint vörös volt.
- Nem akarod te azt tudni - mondta halkan. A szívem dörömbölt a mellkasomban és egyre csak azon járt az eszem, hogy ez mit akar jelenteni. Továbbra is a szemét néztem, ami még mindig vöröses volt. Pont, mint az enyém. Olyan valóságosnak tűnt, hogy abban a pillanatban, nem gondoltam magam annyira őrültnek. De persze mégis az lehettem, mert feltettem a kérdést:
- Mitől ilyen a szemed? - Brad lefagyott egy pillanatra és zavartan nézett le rám.
- Tessék? - látszott rajta, hogy nem teljesen érti, miről beszélek és hirtelen visszaakartam szívni az előbbi kérdésemet. De már kimondtam.
- A szemed. - mondtam. - Vörös. - tovább bámult rám és megesküdtem volna, hogy már vagy fél perce nem pislogott. A tekintete égetett. Hirtelen hátrébb lépett.
- Szerintem jobb, ha hazamész - erre megfordult és felpattant a motorjára.

Amikor hazaértem, senki sem volt még a házban. Felmentem a szobámba és akaratlanul is az ablakhoz léptem. Úgy tűnt, új szomszédaink se értek még haza, Brad motorját nem láttam sehol. Szóval valahova máshova ment. Nagy ügy. Valószínűleg neki is vannak barátai és velük ment el mondjuk moziba. Vagy kiscicákat áldozni. Sóhajtva a tükörhöz léptem és a saját szemembe néztem. Nem képzelődhettem ennyiszer. Ez már képtelenség. Erősen koncentráltam és elképzeltem, ahogy a szemeim vörösek lesznek. Nem lepődtem meg, hogy nem működött.
Ledőltem az ágyra és gondolkoztam. Most először, tényleg átgondoltam mindent. Az elejétől a végéig. A gondolataim Brad felé vándoroltak. Mi van, ha ő tudja a válaszokat? Ő is benne van a könyvben. Egyértelmű, hogy titkol valamit, elég csak rá nézni. Ugyanakkor lehet, hogy nem is tud semmit. Hiszen nálam van a napló, benne a nevekkel.
Újra az ablakhoz sétáltam. Szomszédom épp leparkolt a ház előtt, de nem tette be a garázsba. Ezek szerint még megy valahova. Nem is gondolkoztam, gyorsan felkaptam egy dzsekit és a telefonomat. Kiara 10 perc múlva már nálunk is volt és azt vártuk, hogy Brad végre elinduljon.
- Biztos jó ötlet ez? - kérdezte barátnőm már vagy századszorra, miközben a kocsijában ültünk. - Mármint, hahó. Mi van, ha valami ijesztő környékre megy? Mi van, ha drogot árul? - nekem is eszembe jutottak ezek a dolgok, de inkább nem foglalkoztam az agyam azon részével ahol a vészriasztó villogott.
- Válaszok kellenek - ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó és Brad lépett ki rajta. Ugyanazt a ruhát viselte, mint az iskolában. Kiara és én lejjebb csúsztunk az ülésben, nehogy észrevegyen minket. Amikor elindult, vártunk pár másodpercet és utána eredtünk.

Dél felé hajtottunk, Lincolnba. Pontosan tudom, hogy merre kell menni, mert minden héten többször is ellátogatunk oda, mivel ahol lakunk, nincs semmi. Ha valaki megkérdezi, hogy melyik a legunalmasabb város a világon, akkor Raymondot mondom. A szüleim sem itt éltek fiatal korukban, de valamiért ide költöztek, amit a mai napig nem értek. Lincoln azonban jó nagy város és az összes szórakozási lehetőség itt található.
Brad a központot elhagyva, a város másik végébe ment, mi pedig tovább követtük. Végül Kiara törte meg a csendet.
- Az is lehet, hogy csak bevásárol - vetette fel. Igen. Lehetséges lenne, ha nem egy szórakozó hely előtt állt volna meg. Értetlenkedve pillantottam az épületre. - Ez most komoly? Ezért jöttünk idáig?
- Gyere már, legalább nézzünk be - mondtam és kipattantam a kocsiból. A hideg levegőtől megborzongtam, de nem érződött olyan hidegnek, mint otthon, ahol nem vesz körbe minket ennyi minden. Az utcai lámpák már égtek, de még nem volt teljesen sötét. Az utcák tele voltak emberekkel és kocsikkal, mindenki sietett a dolgára. Mindenki ment haza. Kivéve minket, mert mi egy srácot követtünk egy buliba, mint valami zaklatók. Jellemző.
Az ajtón belépve két dolgot állapítottam meg. Az egyik az, hogy a hely tele volt emberekkel, akiket nem zavart a dolog, hogy nem hétvége van és másnap iskolába kell menni. A másik pedig, hogy fogalmam sincs, hogy hova tűnt Brad. A zene lüktetése a szívem dobogásával keveredett. Lila és kék neonfények tarkították a helyet, ahol az emberek táncoltak. Hirtelen túl felöltözöttnek éreztem magam és melegem is lett.
- Most mit csináljunk? - üvöltötte túl a zenét Kiara. Ez egy jó kérdés. Körülbelül öt méterrel előttünk egy srác állt. A haja majdnem fehér volt, a fények miatt ezüstösen fénylett. A szemét szürkének tippeltem, ami csak még jobban sápasztotta. Amikor viszont rám pillantott, megvillant benne egy vörös folt. Barátnőmet válaszra se méltatva elindultam a fiú felé. Hallottam, ahogy mögöttem Kiara a nevemet kiabálja, de pár lépés után a zene elnyomta a hangját. Már majdnem ott voltam, amikor egy egy mellkasnak csapódtam és ma már másodjára találtam szembe magamat a barna szempárral.
- Keresel valakit?

6. rész

"Az igazság megismeréséhez radikálisan hozzátartozik az a felfedezés is, 

hogy a valóság titokszerű."

(Karl Rahner)

Egész este a tükör előtt álltam és a szemeimet vizslattam. Ha valaki benyitott volna a fürdőbe, biztos őrültnek könyvelt volna el. Miután Kiara elment, percekig csak ültem és gondolkodtam. Most akkor mégis mi van? Nem képzelődtem a bulin? És Brad szeme? Határozottan biztos voltam benne, hogy az ő szemében is láttam a vörös foltokat. Persze ezt akkor csak kitalációnak hittem, de most.. Magam se tudtam, mit hittem.
- Mégis mi a baj velem? - kérdeztem elkeseredetten a tükörképemtől. Persze nem adott választ, amit igazán értékeltem. Végig pillantottam az arcomon. A bőröm sápadt volt, a szemeim alatt pedig sötét karikák éktelenkedtek, amik arra emlékeztettek, hogy az utóbbi napokban alig aludtam valamit. Sóhajtva feladtam az egészet és inkább gyorsan lezuhanyoztam. Élveztem ahogy a forró víz végig folyik a testemen és elképzeltem, ahogy az összes problémám távozik a lefolyón keresztül. Egy emlék jelent meg a fejemben egy napos délutánról még évekkel ezelőttről. Nyolc éves lehettem. Apával elmentünk a közeli tóhoz, ami azóta már magánterület. Egész nap csak bohóckodtunk, kirándultunk és fürödtünk. A nap végén leültünk a tó szélére és csöndben néztük az égen a napot, amint az lassan eltűnik a hegyek mögött. A tökéletes nap ellenére visszatért a rosszkedvem és ezt apa is megérezte.
- Tudod, Nixie, amikor az én öcsém született, én is úgy éreztem magamat, mint te - lopva rápillantottam - igazságtalannak tartottam, hogy engem meg se kérdeztek róla. De aztán a bátyám elmesélte, hogy ő nagyon várta már a születésemet. Azt mondta, hogy unalmas volt egykének lenni.
- Én szeretek egyke lenni - szóltam közbe felháborodottan. - Ha majd megszületik, állandóan sírni fog és minden időtöket elveszi majd - inkább elfordítottam a fejemet. - Anya idejét máris leköti, pedig még meg se született.
- Megértem, hogy most így érzel - apa hangja nyugodt volt. - De tudnod kell, hogy nem számít, hogy hány testvéred lesz, hogy hány éves leszel vagy, hogy merre élsz majd, én mindig ott leszek neked. Rendben? - nézett rám. Én rá se pillantva bólintottam. Akkor nem tűnt nagy cuccnak egy ilyen ígéret, de most legszívesebb rohantam volna hozzá, elmesélve minden gondomat. Viszont azt is tudtam, hogy nagy valószínűséggel nem hinne nekem, amiért nem hibáztatnám.
Elzártam a vizet és kiléptem a zuhanyzóból a vizes kőre. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert a lábam megcsúszott a nedves földön és elvesztve az egyensúlyomat, a földre zuhantam. Halkan átkozódva felkeltem és megszemléltem a könyökömet, ahol egy véres vágás húzódott. Nem volt mély, de tudtam, hogy nyoma fog maradni. Ezen kívül, másnapra egy szép folt lesz a fenekem. Na szép.
Gyorsan felkaptam magamra a pizsamámat és úgy döntöttem lezárom magamban ezt az egész napot. Gyorsan még behúztam a függönyt, miközben egy pillantást vetettem a szomszéd házra, ahol még égett a villany. Inkább nem akartam belegondolni, hogy Brad vajon mit csinál. Bemásztam az ágyamba és leoltottam a villanyt, de egyszerűen nem bírtam elaludni. Furcsa érzésem volt, mintha valami hiányzott volna, csak nem tudtam rájönni, hogy mi az. Még körülbelül háromszor fordultam át a másik oldalamra, amikor hirtelen bevillant valami. Gyorsan felültem és felkapcsoltam a lámpát. A könyökömre nézve, nem láttam semmit. A vágásnak nyoma sem volt.

Mondanom sem kell, hogy egész este nem aludtam. Reggelre a szemem alatti sötét karikák még sötétebbek lettek és én még nyúzottabbnak éreztem magamat, mint előző nap. A kávé sem segített rajtam, pedig az általában beválik. Zombiként sétáltam ki a felhajtóra, ahova Kiara épp beparkolt. Ő természetesen csodásan festett, mint mindig. Bevágódtam mellé és egyáltalán nem örültem neki, amikor elővette a táskájából a bőrkötéses könyvet.
- Kérlek, mondd, hogy nem ezzel akarod indítani a napot  - mondtam nyafogva. Elegem volt már az egészből. Kiara azonban izgatottnak tűnt.
- Semmi kedvem elszúrni a csodás hangulatod, de úgy gondolom, ezt tudnod kell - lassan beszívtam a levegőt, barátnőm pedig folytatta. - Otthon kutattam még egy kicsit. Minden lehetséges helyen utána néztem a neveknek és nem mindegyikről találtam információt, főleg nem olyat, ami hasznos lett volna. - felvontam a szemöldököm.
- Nem értem, hogy erről miért kéne tudnom. - Kiarát nem érdekelte a mogorva hangulatom, inkább egyre izgatottabb lett.
- Mivel nem találtam semmit, ezért reggel korán keltem és bementem anyámhoz a kórházba. - Kiara anyja a kórházban dolgozik orvosként, sokszor egész este. A tegnap este is egy ilyen alkalom volt. - Sikerült egy számítógéphez hozzáférnem és letudtam ellenőrizni pár nevet - pislogás nélkül meredtem rá.
- Hogy mit csináltál? - Kiara belelapozott a könyvbe, egészen a névsorig és a kezembe nyomta. Pár név mellett dátum szerepelt.
- Jól hallottad. Nem volt időm mindenkit megnézni, de ennyi épp elég volt, hogy biztos legyek abban, amit egyébként már sejtettem.
- Ami mi is volna? - jellemző. Amikor a legnagyobb szükségem lenne egy kis normális dologra az életemben, a legjobb barátnőm nyomozóst játszik és betör a kórház szuper titkos adataiba.
- Azt írta az egyik feljegyzésben, hogy a kísérlet első sikeres alanya 1997. január 1-én született, egy óra egy perckor - Kiarának még a szeme is csillogott az izgalomtól. - Utána néztem és ezek az emberek mind 1997-ben születtek, csak másik hónapban.
- Kiara, én nem... - kezdtem volna bele.
- Nézd csak meg őt például - mutatott egy névre. Brenda Crusader. A neve mellett egy dátum volt látható, Kiara írásával. 1997. március 3. Három óra három perc. Egy másik névre tévedt a tekintetem. Alaric Ramsay. 1997. szeptember 9. Kilenc óra kilenc perc. - Látod? Ez a minta még egy csomó embernél kijön - nézett rám és láttam valamit megcsillanni a szemében. Tudtam mire gondol. Nem is kellett belenéznem a füzetbe, mégis megtettem. A nevemre tévedt a tekintetem és az ujjaim akaratlanul is görcsösebben tartották a könyvet. Natasha Begum. 1997. december 12. Tizenkét óra tizenkét perc.

Egész idő alatt csöndben ültünk egymás mellett. Én próbáltam feldolgozni mindazt, amire Kiara rájött, bár még abban sem voltunk biztosak, hogy mi is az pontosan. Az iskola előtt leparkolva egyikünk se mozdult. Még volt tíz perc becsöngőig, nem siettünk sehova. Végül megköszörültem a torkomat.
- Nem értek valamit - valójában nem csak egy dolgot nem értettem. - Ha minden hónaphoz egy név tartozik, akkor miért tizenöt név van? - elképesztő, hogy a sok dolog közül pont ezt kérdeztem. Kiara rám nézett.
- Ezen én is elgondolkoztam, de nézd - vette ki a kezemből a könyvet, amit egész úton szorongattam. - Ennek a négy embernek ugyanaz a vezetékneve. Szerintem ikrek - megnéztem a neveket. Léa Delacroix, Axel Delacroix, Damien Delacroix, Théo Delacroix.
- Jól gondolom, hogy franciák? - mosolyodtam el.
- Bizony - vigyorodott el barátnőm is. - Nem volt időm megnézni, de, ha jól számolom, ők a júliusiak. - végig néztem a neveket és a dátumokat mellettük. Brenda Crusader, a márciusi lány, harmadik volt a listán, míg én a decemberi születésemmel, utolsó. - Az viszont nagyon érdekelne, hogy hogyan kerültek bele a könyvbe mind a négyen, amikor az ikrek, főleg a négyes ikrek, nem ugyanabban a percben születnek. - bár ez számomra is kérdés volt, nem igazán foglalkoztam vele. Brad nevére tévedt a tekintetem, ami még mindig az én nevem fölött volt. Ezek szerint novemberi. Ami azt jelenti, hogy ebben a hónapban lesz a szülinapja. - Nem csak, hogy lesz, - gondoltam - hanem éppen ma van.

5. rész

"Az új felfedezés olyan, mint a villámcsapás, mely felfrissítheti a levegőt, de szörnyű szerencsétlenséget is okozhat."

(Anatolij Sztaszj)

A nap többi részében még pontosan három alkalommal láttam Bradet. Egyszer elment mellettem a folyosón, amikor látványosan a szekrényemben turkáltam. Aztán bele futottam az ebédlőben is, de vagy nem vett észre, vagy megunta a piszkálásomat. Aztán végül, hetedik órában, amikor azt hittem, hogy végre fókuszálhatok a kedvenc tárgyamra, az irodalomra, az ördög besétált a terembe. Ezen az órán az első sorban ülök. A jobb oldalamon Kiara ül, a bal oldalamon pedig senki, mert ott van a két padsort elválasztó folyosó. Egy kicsit megnyugodtam, tudván, hogy nem ülhet egyik oldalamra sem, és mivel én legelöl ülök, nem fog idegesíteni. Sajnos azt elfelejtettem, hogy a mögöttem lévő pad azóta üres amióta egy hónapja az osztálytársam elköltözött. Éreztem, ahogy a tekintete lyukat éget a hátamba, de nem fordultam meg. Biztos nem fogja tönkre tenni a kedvenc órámat. Hiszen mégis mit tehetne?
Eltelt tíz perc, de én továbbra is éreztem, hogy az én hátamat bámulja és nem bírtam tovább. Megfordultam, mire ő felnézett a füzetéből és rám meredt, mintha én lettem volna az, aki direkt idegesíti a másikat.
- Mi van, kukkoló, már ezen az órán sem bírod abba hagyni? - vigyorodott el. - Bár nem hibáztatlak érte. - lehetne ennél pofátlanabb?
- Először is, én nem kukkolok senkit, te vagy az, aki egész órán a hátamat bámulod, másodszor pedig visszavehetnél az egódból, de komolyan -meredtem rá dühösen. Úgy tűnik szokás lett, hogy én ideges leszek,  ő pedig kiröhög.
- Nem akarlak elkeseríteni angyalom, de előttem ülsz, így nehezen tudnék másfele nézni - egy pillanatra furán néztem rá, mire ő folytatta - tudod, arra van a tábla. - elvörösödtem. Már megint.
- Bocsánat, talán zavarok? - kérdezte a kelleténél egy kicsit hangosabban Mr. Frewen. Gyorsan megfordultam és motyogva elnézést kértem. Kellett még ez is. Nem elég, hogy tönkre teszi a napomat, még a kedvenc tanárom előtt is lejárat. Kiara kérdőn nézett rám, de én csak megráztam a fejemet. Befejeztem ezt a hülye játékot és egyszerűen kizárom Bradet az életemből. Ilyen egyszerű.

Haza érve egyedül találtam magam, mint általában. Anya késő estig dolgozik, apa pedig Biaért ment a suliba. A konyhába mentem, ahol csináltam magamnak egy sonkás majonézes szendvicset és felvonultam a szobámba vele. Letelepedtem az ágyamra, de nem tudtam nyugodtan megenni, mert tekintetem egyre csak a szekrényemre tévedt, ahova behajítottam a naplót. Leakartam zárni már ezt az egész hülyeséget, de a kíváncsiságom nagyobbnak bizonyult. Végül vonakodva, de felálltam és előhalásztam a kis füzetet. Végig simítottam a kezemmel a borítóján lévő jelet és belelapoztam. Most sem értettem egy csomó mindent. Rengeteg egyenlet, számítás és szakkifejezés borította a lapokat, amik már mind sárgásak és porosak voltak. A könyvet lapozgatva megcsapta az orromat az a jellegzetes régi könyv szag, amit a könyvtárakban lehet érezni. A csöndet a csengő zaja zavarta meg. Lementem a lépcsőn és kitártam az ajtót barátnőm előtt, aki rögtön be is jött.
- Muszáj megbeszélnünk ezt, mert kiráz tőle a hideg - kezdett bele, ahogy haladtunk a szobám fele. -Amikor elindultam haza, összefutottam vele a folyosón és esküszöm, ha egy filmben lettünk volna, megszólalt volna valami ijesztő háttérzene.
- Szóval az új, legjobb haveromról beszélsz - jegyeztem meg elhúzva a számat. Nem csak Kiarának volt ez az érzése.
- Van valami rohadt ijesztő benne. Persze lehet, hogy csak azért, mert ilyen tökéletes test és arc nem létezik. Mármint jesszus, láttad milyen válla van? És a haja? Hát eldobom az agyam... - áradozott Kiara.
- Hát nekem ez mind nem tűnt fel, mert elvonta a figyelmemet az, hogy sorozat gyilkos is lehet - ez nem volt teljesen igaz, de ezt Kiarának nem kellett tudnia. - Egyébként is, mióta van tökéletesebb pasi Tobynál? - mosolyodtam el, miközben barátnőm az ágyra ült és megette a szendvicsem maradékát.
- Fúj, ebben majonéz van? - nézett rám. Végül még sem köpte ki. - Én nem azt mondom, hogy jobb Tobynál, csupán azt, hogy megközelíti - nézett rám a szemöldökét húzogatva. Hirtelen kikerekedett a szeme és felpattant a helyéről. - Ez az a könyv? - kérdezte és visszaülve mellém, elkezdte lapozgatni.
- Ne fáradj, alig van benne valami értelmes dolog. - ő viszont mintha meg sem hallotta volna. Elmerült a kémia és matematika világában. Jellemző.
- Ez elképesztő - mondta végül. - Nixie tudod mi ez?
- Nem. Ezt mondom már két napja. - forgattam meg a szememet.
- Akárkié ez a napló, embereken kísérletezett - nézett rám nagy szemekkel. Közelebb ültem.
- Várj, ez biztos? - vettem ki a kezéből a könyvet, mintha így jobban megérteném a dolgokat.
- Nagyon úgy néz ki - mutatott rá pár jegyzetre. - Valami anyag hatását tanulmányozta.
- Mégis milyen anyagét? - Kiara csak a fejét rázta.
- Azt nem tudom. Életemben nem láttam még ilyet. De Nixie - állt meg egy pillanatra, mintha nem tudta volna, hogy hogyan fejezze ki magát. - itt azt írja, hogy valaki belehalt. - Eltűnődve lapozgattam a naplót. Lehetséges, hogy ez Mr. Owensé volt?
- De nem értem. Ezek a feljegyzések és dátumok nagyon öregek. Akkor, hogy került bele a nevem? - nem értettem semmit.
- Hol vannak a nevek? - odalapoztam neki és a kezébe nyomtam, viszont a gondolatim már másfele jártak. Ki az, aki embereken kísérletezne? Hiszen van, aki belehalt. Bele gondolni is szörnyű volt, hogy valakibe beinjekcióznak valamilyen anyagot, ami végül megöli őt.  - Mit is mondtál, mi a vezetékneve Bradnek? - összeráncoltam a szemöldököm.
- Carter. Miért? - Kiara felém fordította a naplót.
- Mert itt a neve - kikaptam a kezéből és hitetlenkedve állapítottam meg, hogy tényleg oda van írva, azzal a különbséggel, hogy az övé ki lett húzva. Nem. Ilyen nem létezik. Ez biztos véletlen. Biztos, hogy ez a Natasha Begum nem én vagyok és az is biztos, hogy az a Brad Carter, akinek a neve közvetlenül az enyém fölé van írva, egy olyan fiú, aki nem a szomszédban lakik. Ez mind egy nagy véletlen. Felpattantam az ágyról és idegesen kifújtam a levegőt. Kiara tovább nézegette a naplót, de én ránézni sem bírtam. Elegem volt az egészből, ahogy abból is, hogy három napon beül már századjára szalad fel a pulzusom az egekbe. - Ez más színű tollal van írva.
- Mi van?
- Más színű tollal. A nevek. Szerintem később írták oda őket, ami magyarázat arra, hogy hogyan került oda a nevetek. - tanulmányozta tovább a lapot.
- Komolyan? Szerinted ez a magyarázat? - hitetlenkedve néztem rá.
- Nem, de legalább van valamilyen kiinduló pontunk. - tehetetlenül huppantam le mellé az ágyra - Nézd, te nem akarod kideríteni, hogy mi ez az egész? - ezen elgondolkoztam. Akarom én ezt? Persze, hogy nem. De akármennyire is szeretnék visszatérni a normális hétköznapokba, már nem sikerülne. Ráadásul engem is furdalt a kíváncsiság. Így hát bólintottam.
- Rendben. Derítsük ki.

Egy órával később még mindig az ágyon fetrengtünk, lapok voltak szétdobálva mindenhova, míg én a neten kerestem valamilyen nyomot. Kiara a naplóból írogatott ki mindenféle dolgot, ami nekem kínainak tűnt. Fáradtan megdörzsöltem a szememet.
- Az interneten nincs semmi. De komolyan. Egy mondat sem. - valószínűleg mondjuk azért, mert nem tudtam mit beírni a keresőbe. Nagyapám nevére semmi olyat nem hozott ki amit eddig ne tudtam volna. Orvos volt. Nem több.
- Na jó, akkor szedjük össze, hogy eddig mit tudunk - feltornáztam magamat ülésbe, ügyelve arra, hogy semmilyen papírt ne gyűrjek össze.
- Rendben. A nagyapám és feltehetőleg Mr. Owens embereken kísérleteztek valamilyen anyaggal - most nem törődtem vele, hogy milyen valószínűtlennek tűnik ez a mondat.
- Úgy van. Na erről az anyagról nem találtam túl sok mindent. Akárhányszor beadták valakinek, az meghalt. Nem számít, hogy az ellenszert is bevette-e vagy sem.
- Nagyszerű - mondtam szárazon. Ezért aztán megérte szenvedni vele.
- Viszont, - folytatta Kiara nagyon elmerülve az egyik jegyzetében - a névsor előtti oldalon van még egy utolsó feljegyzés, ami, 1997. január 1-jén íródott. Azt írja, hogy "ma, pontban egy óra egy perckor megszületett az első Jelölt, pont ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Az Anyagot bejuttattuk a szervezetébe és ellenszer nélkül, tökéletesen egészséges. A kísérlet első sikeres alanya" - álljunk csak meg egy kicsit.
- Azt akarod mondani, hogy ez a valaki egy csecsemőbe fecskendezte ezt a szart, amikor mindenki más belehalt addig? - csak pislogtam. Kiara megvonta a vállát.
- Biztos volt a sikerben - hitetlenkedve ingattam a fejemet. - Van itt még más is. "az egyetlen rendellenesség, ami jelentkezett, az a vörös folt a szemben, ami időközönként feltűnik és keveredik a szem eredeti színével" - a szívem kihagyott egy ütemet. Most már biztos. Ez tényleg nem történhet meg.

4. rész

"Majd jött a sóhaj mély, heves foka,
Lopták mohón egymás tekintetét,
Kigyúlt az arc, bár semmi indoka."

(George Gordon Noel Byron)

Egész vasárnap otthon ültem a szobámban és tanultam. Amikor végeztem a tanulással olvastam, majd néztem egy filmet. Csak azért hagytam el a szobámat, hogy egyek. A tükröket látványosan kerültem és az ablakon se voltam hajlandó kinézni. A költöztető autó már elment, így csöndben lehettem, egyedül, a gondolataimmal. A barna naplót a szekrényem mélyére rejtettem és a közelébe sem mentem. Nem akartam tovább olvasni, hiszen az a pár oldal is épp eléggé kiborított.
Kiara csak egyszer hívott, akkor is a beszélgetését ecsetelte, ami tegnap este történt Tobyval. Megkérdezte, hogy hova tűntem, amikor úgy volt, hogy együtt megyünk haza.
- Fáradt voltam - válaszoltam. Ez igaz volt. Kimerültem és nem bírtam ott maradni. A tükrös dolgot inkább nem említettem, féltem, a végén még hülyének nézne. De legbelül tudtam, hogy nem ezért nem mondtam el neki. Ha elmesélem a történtetek, foglalkozni kéne vele, megoldani a problémát. De én nem akartam ezt. Túl akartam lépni az őrültségen, mert kitöltötte minden ébren lévő percemet. Könnyebb volt úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.

Hétfő reggel kedvtelenül indultam a fürdőszobába rendbe szedni magamat. Bármennyire is voltam fáradt, tudtam, hogy jót fog tenni az iskola. El vonja majd a figyelmemet. Gyorsan felöltöztem és már le is rohantam a lépcsőn, anélkül, hogy a tükörbe néztem volna. Szokás szerint mindenki már reggelizett és beszélgetett. Bia valami énekesről áradozott, míg apám úgy tett mintha figyelne. Anyám az asztal túl végén ült. Vörös haja kontyba volt fogva, ruhája tökéletesre volt vasalva. Ilyen az én anyám.
Váltottunk pár szót, de nem sok kedvem volt beszélgetni. Nem szeretek hazudni a szüleimnek, de egyáltalán nem akartam elmesélni, hogy mi történik mostanában velem. Valószínűleg elkezdenének aggodalmaskodni, az meg senkinek sem jó. A suliba gyalog tettem meg az utat, mert hétfő reggel Kiarának emelt biosza van nulladik órában. Sokszor felhozta már, hogy meg kéne tanulnom vezetni, de én sokkal jobban érzem magam utasként, mint sofőrként.
A sulihoz érve egy csomó ismerős arcot láttam és máris jobban éreztem magam. - Nagy levegő és minden rendben lesz - mondogattam magamnak. Csakhogy semmi sem volt rendben.

A matek terembe lépve elfoglaltam a helyemet az utolsó sorban. Általában elöl szoktam ülni, de a matek, kémia és fizika órákon inkább elbújtam. Szörnyen hülye vagyok ezekből a tárgyakból és egyáltalán nem érdekelnek. Az irodalom és a történelem viszont sokkal közelebb állnak hozzám.
A teremben még csak hárman voltunk, de lassan a többi diák is elkezdett beszállingózni. Már mindenki megérkezett, amikor a tanárral együtt, egy újabb diák lépett be. Azt hittem, hogy azon nyomban leszédülök a székről. Ezt. Nem. Hiszem. El. Nem kerülhetne másik osztályba? Nem lehetne magántanuló? Nem szűnne meg létezni? Körülnéztem a teremben és rá kellett jönnöm, hogy csak két üres hely van. Az egyik történetesen pont mellettem. Behunytam a szemem és magamban imádkoztam, hogy ne mellém üljön. Már azt hittem, hogy megúsztam, amikor megéreztem, hogy valaki leült a jobb oldalamra. Mielőtt bármit mondhattam vagy csinálhattam volna, rám nézett és újra elővette a fél oldalas mosolyát.
- Remélem nem fogsz egész órán bámulni, mert az elég kényelmetlen lenne - szólalt meg a brit akcentusával. Dühösen meredtem rá.
- Egy kicsit el vagy szállva magadtól, nem? - válaszoltam és büszke voltam magamra, mert nem érződött a hangomon, hogy a pulzusom az egekben volt. A szemében vidámság csillant, ami felhívta a figyelmemet arra a kis apróságra, ami legutoljára olyan furcsának tűnt. A szemszíne barna volt, de egy kis vörös is keveredett benne. Bár lehet, hogy csak képzeltem, mert a következő pillanatban már nyoma sem volt.
- Nem tehetek róla. Egyszerűen szeretnek rám nézni az emberek - vigyorgott pofátlanul, nekem pedig tátva maradt a szám.
- Ne menjünk át egy nagyobb terembe? Mert ez úgy tűnik túl kicsi az egódnak - forgattam meg a szemeimet és csak remélni tudtam, hogy az arcomon nem tükröződik semmiféle érzelem. A srác elmosolyodott, közelebb hajolt és halkan megszólalt, amitől kirázott a hideg és libabőrös lettem.
- Nem tudom. Te szeretnéd, ha átmennénk egy másik terembe? - a hangja mély volt és a lehelete csiklandozta az arcomat. Közelebbről menta illata volt és szemében megpillantottam a vöröset, ami aztán rögtön el is tűnt. A kérdésére nem bírtam egy szót se kinyögni és éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat, majd a nyakamat. Gyorsan elkaptam a fejemet és zavartam néztem körbe. Mindenki minket nézett. Kifújtam a levegőt és hátradőltem a széken, mintha mi se történt volna. Mr. Peterson megköszörülte a torkát.
- Bemutatom az új osztálytársatokat, Brad Cartert. Mr. Carter egészen Manchesterből jött, hogy nálunk fejezze be a tanulmányait. Remélem mind kedvesen fogadjátok - nézett végig rajtunk, majd visszafordult a táblához. Szóval Bradnek hívják. Brad Carter. Ismerősnek tűnt a név, de nem tudtam ezzel foglalkozni, mert elvonta a figyelmemet, hogy szinte lyukat égetett az arcomba a tekintetével. Dühösen fordultam felé.
- Abba hagynád a bámulást? - súgtam oda neki. Látszólag nem érdekelte, hogy mennyire felidegesített, inkább még jobban vigyorgott.
- Nem hallottad még, hogy a szomszédokat meg szokás bámulni? - tette fel a kérdést, mire én még jobban elvörösödtem. Ezt megkaptam.
Az óra végén amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a táskámat és kisiettem a teremből. Beszélnem kellett Kiarával azonnal. A kémia laborhoz rohantam, ahol rögtön félrerántottam a barátnőmet.
- Nixie, te futottál? Tiszta vörös a fejed - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Nem...fogod...el...hinni - kapkodtam a levegőt. - Itt van...az...iskolában és...
- Na jó én így nem értek semmit. Ki van itt? - kifújtam a levegőt.
- Itt van. Az iskolában.
- Mégis ki? - értetlenül meredt rám.
- Hát ő. A szomszéd srác. Az ijesztő. - vártam két másodpercet amíg leesik neki, hogy mit mondtam. Amikor felfogta a dolgokat rám meredt.
- Itt van? Az ijesztő-fegyvert hordó- fura szemű- szomszéd srác? -bólintottam. - De várj, nem értem. Hogy hívják? És mit keres itt?
- Brad Carter a neve és Manchesterből jött. Fogalmam sincs, hogy miért, de állítólag év végéig itt marad - kezdett elfogni a pánik. - És Kiara. Mellém ült matekon - már a sírás határán voltam. Meglepetésemre Kiara elröhögte magát.
- Ez jellemző rád. - csúnyán néztem rá - Jó, jó. Nem akkora tragédia ez. Majd megnézem magamnak ezt a gyereket. Fogadjunk, hogy csak eltúlzod a dolgot - már épp válaszolni akartam, amikor a válla fölött megpillantottam azt a személyt, akit egyáltalán nem akartam. Magas termetével kitűnt a tömegből, sötét haja és magabiztos járása egyáltalán nem illett bele a környezetébe. Kiara megláthatta az arcomat, mert megfordult és Bradre nézett. Egy percig csak bámulta, mint mindenki. Nem úgy tűnt mintha ez őt zavarná, nyugodtan sétált és elhaladva mellettünk rám mosolygott. De nem úgy, mint ahogy az a könyvekben meg van írva. Nem. A könyvekben a főszereplők egy kedves mosolyt kapnak és vágyakozó tekintet. Én egy gúnyos vigyort kaptam és leereszkedő pillantást.
- Nixie - mondta Kiara még mindig Brad felé fordulva, pedig ő már rég elkanyarodott a folyosón. - Ezt megszívtad. - szívemből beszélt.

3. rész

 "Görbe tükörbe nézek, görbe világot látok,
görbén állnak a falak, görbén állnak a házak.
Görbe szoba falán görbe képek lógnak,
görbe képen csúnyának látszik a holnap."

(Domonkos Jolán)

Belépve a házba, unottan állapítottam meg, hogy alig múlt nyolc, de már alig lehet mozdulni. Körbenéztem és észrevettem pár ismerőst, osztálytársat és évfolyamtársat. Kiara hirtelen megragadta a karomat és rám támaszkodva nyújtózkodott.
- Nem látom - mondta csalódottan. Egyértelmű volt, hogy kiről beszél. - Túl korán érkeztünk.
- Gyere, igyunk valamit - rángattam arrébb a konyha felé. Ott már nem voltak olyan sokan szerencsére. Kivettem két üveg kólát a hűtőből és az egyiket a barátnőmnek adtam, aki szemével még mindig Tobyt kereste. - Egy bulit sem hagy ki. Biztos itt lesz. - mondtam, mire Kiara rám nézett és sóhajtott.
- Tudom. Csak... - türelmesen néztem rá, mire folytatta - Gondolkodtam. Tobyt próbálom megszerezni már három éve és semmi sem történt. Fogalmam sincs, hogy szeretném- e, ha a negyedik évem is rá menne. Érted? -bólintottam. Kiara sose beszélt úgy Tobyról, mint egy veszett ügyről. - Három év alatt még egy randira sem mentem el. Amit nem bánok, ne érts félre, - tette gyorsan hozzá - csak lehet, hogy itt az ideje. - elmosolyodtam.
- Biztos vagyok benne, hogy találsz magadnak olyat, aki megérdemel téged - Kiara hálásan pillantott rám. Épp mondani akartam valamit, amikor egy ismerős hangot hallottam meg, ami a hátam mögül jött.
- Csajok, hallottatok már arról a varázslatos dologról, hogy alkohol? - vigyorgott rám, amikor megfordultam. Megforgattam a szemem.
- Nate, életem, nem mindenki azzal tölti a szabad idejét, hogy részegen fetreng az árokban - válaszoltam, mire ő színpadiasan a szívére tette a kezét.
- Ez fájt. Nagyon.
- Gondoltam. Különben biztos vagyok benne, hogy ennyi alkoholtól már rég kórházban kéne lenned - tettem hozzá tettetett unalommal. Nem is túloztam annyira. Nate annyi sört iszik, hogy egy egész falu berúghatna abból a mennyiségből.
- Nagyon édes vagy Nix, hogy így aggódsz az egészségemért. - vigyorgott és már én sem bírtam megállni. - Egyszer eljöhetnél velem sörözni. Látni szeretnélek részegen.
- Kösz, de passzolom. Hívd inkább az egyik retardált haverodat - pillantottam a hangos csapat felé, akik a földön verekedtek.
- Te tudod. De egyszer úgy is megtörik a jég - nézett rám sejtelmesen, majd meghajolt és tovább vigyorgott. - További jó szórakozást hölgyek - mondta, kettőnkre pillantva, majd megfordult és csatlakozott a verekedős csapathoz a földön. Mosolyogva fordultam vissza a konyhapult felé, Kiara viszont úgy nézett rám, mintha lemaradtam volna valamiről.
- Mi van?
- Nix, tudod, hogy imádlak, de nagyon hülye vagy - összeráncoltam a szemöldököm - Tetszel neki - biccentett Nate felé.
- Natenek? Biztos nem. - Nate és én ezer éve ismerjük egymást. Még a játszótéren lettünk jóban, amikor öt évesek voltunk. Mivel a szüleink is jól kijöttek egymással, rengeteg időt töltöttünk együtt, de aztán nyolc évesen elkezdtünk másokkal barátkozni. Én megismertem Kiarát, ő pedig mindenkivel haverkodott. Sosem voltunk rosszban, egyszerűen már nem állunk olyan közel egymáshoz. - Egyébként meg lényegtelen, mert nekem nem jön be. - nem hazudtam. Persze észre vettem, hogy jól néz ki, hiszen van szemem. Izmos, magas, szőke és kék szemei vannak. Míg az enyémek inkább világosak, az övéi sötétek. De ez mind nem számít.
- Te tudod, de adhatnál neki egy esélyt. Már nem öt évesek vagytok - tette hozzá. Válaszul csak a szemeimet forgattam. Hirtelen nagy hangzavarra lettem figyelmes és hátrapillantva láttam, hogy Toby és csapata érkezett meg. Kiara kihúzta magát mellettem, de én nem voltam kíváncsi az áradozására.
- Elugrok a mosdóba, jó? - nem voltam biztos benne, hogy hallotta, de én azért elmentem megkeresni a fürdőszobát. Felmentem az emeletre és ügyeltem rá, nehogy egy szobába nyissak be véletlenül. Nem akartam olyat látni, ami miatt még elhányom magamat. A folyosó végén megtaláltam a mosdót és szerencsémre csak egy lány volt bent, akit csak látásból ismertem. Miután egyedül maradtam, nagyot sóhajtottam. A fejem zsongott és egyre nehezebbnek éreztem. Rengeteg dolgon kattogott egész este az agyam és nem bírtam leállítani. Hirtelen azt kívántam, bárcsak otthon lehetnék, az ágyamban, egy könyvvel a kezemben és mindez nem történt volna meg. Paranoiásnak éreztem magam, de nem tehettem róla. A srác arca kísértett, a pisztolya, az a hátborzongató érzés amit éreztem, amint rá néztem. Elővettem a telefonomat. Még csak fél órája voltam a bulin, de már elegem volt az egészből. Otthon kellett volna maradnom. Ma is és tegnap is.
Lehajoltam a csaphoz, hogy igyak egy kis friss vizet, de amikor felegyenesedtem a tükörbe nézve olyat láttam, amitől a telefonom a földön landolt. Közelebb léptem és egy pillanatig meg voltam róla győződve, hogy elment az eszem. Csak bámultam a tükörképemet, a szemeimet. Mert a szemeim nem kékek voltak. Nem teljesen. A kék szín háttérbe szorult, hogy teret adjon vörösnek, ami, mint a festék, ha vízbe csöpögtetjük, elkeveredett az eredeti szemszínemmel. Nem tudom mihez hasonlítani a látványt. Olyan volt...olyan volt mintha nem erre a világra néznék és a szemeim mögött egy másik univerzum bújna meg. Behunytam a szemem és megdörzsöltem az arcom. Biztos volt valami a kólában, mert ilyen nem létezik. Nem létezhet.
- Mit csinálsz itt egyedül? - a szívem majd kiugrott a helyéről és, ha lehet még jobban megijedtem. Nate értetlenül nézett rám. - Nix, minden rendben?
- Én... - nagyokat lélegeztem, próbáltam lenyugodni. Megfordultam és még egyszer bele néztem a tükörbe, ahonnan ezúttal a megszokott, kék szempár nézett vissza rám. Hitetlenkedve ingattam a fejemet. - Ilyen nincs...mégis hogyan... - összevissza motyogtam, egy értelmes gondolatom sem volt. Csak bámultam magamat a tükörben és el is felejtettem, hogy Nate ott áll mögöttem. A hangjára megint összerezzentem.
- Rosszul vagy? Mert, ha szeretnéd adhatok valami gyógyszert.. - aggodalmasan nézett rám, mire én csak megráztam a fejem.
- Minden oké, csak... elfáradtam. - szedtem össze magam. - Jobb lesz, ha megyek - gyorsan felkaptam a földről a telefonomat, kiviharzottam az ajtón és meg sem álltam a földszintig. Akármerre néztem, Kiarát sehol sem láttam, pedig az ő autójával kéne hazamennünk. Írtam neki egy SMS-t, de nem válaszolt én viszont már kezdtem kiborulni. Átverekedtem magam a tömegen, kikerülve egy csomó táncoló párt és végül az udvaron találtam magam. A kert akkora volt, mint kétszer a mi házunk. Előttem egy hosszú, kővel kirakott út volt, ami ki tudja merre vezetett. Balra egy nagy medence helyezkedett el, de a hideg időjárásnak köszönhetően, senki sem mártózott meg benne, helyette körül állták az emberek és beszélgettek. Jobbra indultam és elhaladtam pár kerti dísz mellett, míg végül megpillantottam a barátnőmet. Tobyval beszélgetett. Úgy tűnt, mindketten jól érzik magukat, főleg Kiara, aki megállás nélkül mosolygott. Toby pedig le sem vette a szemét az előtte álló lányról.
Elhúztam a számat. Nem rángathatom el onnan pont most, amikor végre alakulnak a dolgok.De ott maradni sem akartam. Végül, átgondolva a dolgokat, írtam egy rövid üzenetet neki, hogy hazamentem, mert nem éreztem jól magamat. Megint átverekedtem magam a tömegen és amint kiléptem az ajtón, megkönnyebbülés fogott el. A hideg levegő csípte az arcomat, a leheletem is látszott. Elindultam haza fele, a sötét utcán. A házunk csak két utcányival van arrébb, ez a távolság nappal nem is számít, viszont közel kilenckor, este, nagyon is számít. Főleg azok után, hogy úgy éreztem magamat, mint egy őrült, aki a diliházból szabadult. Akárhányszor visszagondoltam az előző két nap eseményeire, kirázott a hideg. Megpróbáltam elterelni a gondolatimat, de semmi sem tudta el vonni a figyelmemet. Az utca kihalt volt, leszámítva azt a pár kocsit, amik elmentek mellettem. Befordultam az utcánkba és akaratlanul is a szomszéd házat lestem. A lakói jó esetben már alszanak vagy legalább csöndben, tévét néznek. Valahogy nem tudtam elképzelni az ijesztő srácot, amint a kanapén ül, az apjával és megbeszélik, hogy mi történt aznap velük. Bár lehet, hogy mindig beszámol az apjának arról, hogy hány macskát áldozott fel aznap és hány kis gyerektől vette el a nyalókát.
Felszaladtam a lépcsőn és belöktem az ajtót, tudomást sem véve arról, hogy a szomszéd házra nézve tisztán látni lehetett egy sötét árnyat, ami a mi házunkat leste.

2. rész

"Nem tudom mit rejt a sorsod, mosolyt hoz-e vagy könnyeket. Tanuld meg hát feledni a rosszat, S őrizd meg a boldog perceket." /Ernest Hemingway/

Make Money Online : http://ow.ly/KNICZ

"Nem tudom mit rejt a sorsod,

mosolyt hoz-e, vagy könnyeket.

Tanuld meg hát feledni a rosszat,

S őrizd meg a boldog perceket."

(Ernest Hemingway)

Miután elköszöntem Mrs. Owenstől és biztosítottam róla, hogy másnap is jövök, haza indultam. A dzsekim alatt lévő könyvet csak a szobámban vettem elő, de csakis azután, hogy becsuktam magam mögött az ajtómat. Mit keres itt a nevem? És miért nincs kihúzva, amikor a többi név egy kis vonallal van áthúzva? Leültem az ágyamra és újra kinyitottam, de alig fogtam fel valamit. Úgy tűnt, valami kísérletnek lehetnek a feljegyzései. Tovább lapoztam, ahol viszont már számokon kívül összefüggő szöveg is volt. Lassan elkezdtem kibogarászni a kacskaringós betűkből az információt, de amint kezdtem felfogni a dolgokat, egyre több minden vált értelmetlenné.

1975. március 22. 22:22
A 2-es számú alany ma agresszívvá vált, miután kiürült a szervezetéből az anyag.

1975. március 22. 23:45
A 2-es számú alany öngyilkosságot követett el. Úgy vélem, ez az Anyag miatt fordult elő. Dr. Begum szerint az ellenszert nem vette be

1975. március 23. 01:12 
A  2-es számú alany holtteste először szürke porrá égett, majd füst keletkezett. Az 1-es számú alanyhoz hasonlóan, nem maradt belőle semmi.

Nem értettem semmit. Mégis mi az az Anyag? És kik az alanyok? Állatok vagy emberek? Az utolsó gondolatra kirázott a hideg. Abban a percben minden furcsának tűnt és el nem tudtam képzeli, hogy mi a jó fenéről van szó. Azt meg pláne nem értettem, hogy ki az a Dr. Begum. A dátumot elnézve a nagyapám lehetett, már ha egyáltalán az én családomról van szó. Hiszen biztos van még egy csomó Begum nevű ember. Volt valami hátborzongató az egészben és szörnyen idegesített, hogy bele van írva a nevem. Mi a fenéért volt az Mrs. Owens padlásán? Lehetséges, hogy ez Mr. Owens feljegyzése? Persze, hiszen az ő holmijai között volt. Nagyot sóhajtottam. Nem rég még minden sokkal egyszerűbb volt. Letettem magam mellé a füzetet és az ablakomhoz sétáltam. Amikor bejöttem a szobámba, elhúztam a redőnyt, így amikor megpróbáltam kinézni rajta, úgy éreztem magam, mint egy kém filmben. A szomszéd ház körül most egy lélek sem volt. - Érdekes - gondoltam - a középkorú pasin kívül, még nem láttam más lakót. Persze ez nem baj.

Az órámra pillantva meglepődve láttam, hogy már csak húsz percem van elkészülni. Talán felhívhatnám Kiarát, hogy hagyjuk az egészet és nézzünk meg inkább egy filmet nálunk. Mert az igazság az, hogy semmi kedvem nem volt elhagyni a házat, főleg azok után, hogy ez a napló rám hozta a frászt. Végül gyorsan magamra kaptam egy ujjatlan fekete felsőt és egy fekete magassarkút. A szűk farmer maradt. Nincs az az isten, hogy ilyen időben szoknyát vegyek fel. Felkaptam a piros dzsekimet a székről és már kint is voltam az ajtón. Körülnéztem, de Kiara még sehol sem volt, így hát írtam neki, hogy hol késik. Kiara szörnyen pontos szokott lenni, ez egy olyan dolog, amit nagyon is irigyeltem. 

2 perc és ott vagyok. 

A telefonomat nyomkodva ismerős hangra kaptam fel a fejem. A szomszéd ház előtt egy motor állt meg. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor ráébredtem, hogy ez ugyanaz a motor, amit tegnap a sötét hajú srác használt Tobyéknál. A lábaim nem mozdultak, egyszerűen csak álltam ott és bámultam a srácot, ahogy leveszi a sisakját és ráteszi a motorra. Ugyanaz a dzseki volt rajta, mint tegnap és fekete haja is ugyanúgy összevissza állt. Az volt a különbség, hogy most rám nézett. A tekintete égetett. Nem viccelek. Éreztem, ahogy tetőtől talpig végig mér, míg végül a szemembe nézett és egy pillanatig csak bámult. Nyelni sem tudtam. Ez a srác úgy nézett ki, mintha a pokol egy elveszett lakója lenne. Ha az ember rá nézett, a tekintete felperzselte. A szeme így messziről barnának látszott, de volt benne valami szokatlan és félelmetes, de nem tudtam rájönni, hogy mi az. Az sem segített, hogy a tökéletes arca miatt alapból zavarba lennék mellette. Végül abba hagyta a bámulást és gúnyos mosolyra húzta a száját. 

- Nem mondták még neked, hogy nem illendő másokat bámulni? - szólt oda nekem, én pedig, ha lehet, még inkább lefagytam. Mégis miről beszél? Hogy én bámulom? Ő az, aki minden négyzet centimétert végig mért rajtam. Míg ezen gondolkoztam, természetesen végig rá néztem. A francba. A fiú, akinek a nevét tegnap nem tudtam meg, tovább nézett és úgy tűnt, mintha szórakoztatnám. Ideje volt megszólalni.
- Nem mondták még neked, hogy az új szomszédokat meg szokás bámulni? - fogalmam sincs, hogy honnan jött a magabiztosságom, de csak az járt a fejemben, hogy ez a fiú mégis honnan veszi a bátorságot, hogy az én házam előtt végigbámul, majd még neki áll feljebb. Úgy tűnt, hogy a srác is meglepődött a válaszomon és egy pillanatra ezt láttam is arcán, de aztán visszatért a gúnyos mosolya, amitől a hideg is kirázott.
- Vicces vagy. De nem szeretem, ha megbámulnak. Főleg, ha olyan emberek bámulnak, mint te. - köpni-nyelni nem tudtam. Mégis mekkora arca van ennek? Azt hiszi, hogy csak úgy idejöhet, a brit akcentusával és játszhatja az eszét? Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy tegnap egy pisztoly volt nála.
- Te mindenkivel ilyen ellenséges vagy? Mert akkor biztos szomorú életed lehet - a szemében határozottan megcsillant valami, amitől még jobban megdermedtem. Hol van már Kiara?
- Még szerencse, hogy semmi közöd hozzá - mondta végül és hátat fordítva nekem, bement a házba. Pislogni is alig tudtam.
Kiara a következő pillanatban begurult a kocsijával és lefékezett előttem.
- Ne haragudj, hogy elkéstem, de sehol sem találtam a rúzsomat, ami nélkül tudod, hogy nem megyek bulizni. Mindenhol kerestem aztán végül a bátyám szobájában találtam meg. Hát nem fura? De te meg miért nem szállsz be? - észbe kaptam, hogy valószínűleg úgy álltam ott,mint egy lámpaoszlop és gyorsan bepattantam az anyós ülésre. - Te, Nixie, én nem akarok akadékoskodni, de biztos ebben akarsz jönni? Mintha egy kicsit sápasztana. De komolyan. Olyan az arcod, mintha szellemet láttál volna. - barátnőmre pillantottam ás azon gondolkoztam, hogy nem is olyan nagy hülyeség az amit mond. Végül sóhajtottam egyet és elmeséltem mindent. Az összes fura dolgot megemlítettem. Mikor a végére értem. Kiara már le is parkolt egy nagy ház előtt, ahonnan már szólt is a hangos zene. Érdeklődve pillantott rám.
- És várj, ebben a naplóban a te neved is benne van? - hangjából nem hallatszott semmi kétkedés, egyszerűen csak kíváncsi volt. Bólintottam.
- Igen. És a legfurább, hogy az enyém nem volt kihúzva, míg a többi 14 igen. - már egyáltalán nem tudtam, hogy mit gondoljak. - A többi nevet pedig fel se ismertem. - Kiara összeráncolta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Én is gondolkoztam. Akármire gondoltam, valahogy mindig visszatértem a sráchoz. A sötét hajához, a gúnyos, féloldalas mosolyához és az ijesztő szemeihez. Ahogy visszagondoltam, már nem is barnának, hanem vörösnek tűntek. Azt hiszem, tényleg kezdek megőrülni.
- Figyelj, Nix, ha nem szeretnél bemenni a buliba, akkor megértem. Még engem is kirázott a hideg ettől a sráctól, pedig nem én találkoztam vele - rápillantottam és láttam, hogy komolyan gondolja, de bármennyire is szerettem volna inkább a szobámban lenni, a biztonságos négy fal között, nem akartam elrontani Kiara estéjét, főleg, hogy tudtam, Toby is ott lesz. Így hát megráztam a fejem és rámosolyogtam.
- Nem, semmi baj. Menjünk.